A halottak minden emléke értékes marad, ha jelentettek valamit számunkra életünkben.
Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.
Látogattunk. Minket senki se látott.
A temetőbe vittünk ki virágot.
Kik idejöttek egyszer, egy napon,
ki voltak írva sok-sok kőlapon.
Elmondtad, Nagyi, mi élők vagyunk,
De közülünk egyenként itt hagyunk
valakit mindig...
Mindenszentek: hideg ősz
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetőz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.
A novemberi sírlátogatás sok ember számára puszta konvenció, vasárnapi "program", mint ahogy az ünnepek tartalma, úgy a gyász tartalma is gyakran formasággá csupaszul. De legalább annyian vannak, akik az egész évben bennük rezgő, szelencébe zárt emlékezést engedik ezekben a napokban fájdalmassá áradni - hogy azután fegyelemmel viselhessék tovább.
Életem egy szakasza lezárult. Már régen el kellett volna felejtenem az egészet. Egy nyári románc, akármilyen intenzív, akkor is csak egy nyári románc volt. Talán szerelmes is voltam belé, igen, valószínűleg, de gyerekek voltunk még. A gyerekszerelmek ritkán élik túl a vért és a halottakat. Vannak ajtók. Én pedig becsuktam ezt az ajtót. Lucy a múlt részévé vált. Sok időbe tellett, mire ezt elfogadtam. De megtettem, és sikerült is zárva tartanom azt a nyavalyás ajtót. Most mégis ki kell nyitnom.
A halottakhoz való hűség a legjobb jellemek sajátja.
A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.
A hagyomány nem azt jelenti, hogy az élők halottak - azt jelenti, hogy a halottak élnek.
Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága. Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye. De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant porlad. Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben. Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgy sincs kinek.
Meggyújtják a gyertyát, a láng felszökik, kinyújtózik. Örül, hogy életre keltették. Ráfekszik minden fuvallatra, légmozgásra, kihasználja azokat, tudván, milyen rövid az élete. S lassan elfogy, egyre szomorúbb, egyszersmind egyre kétségbeesettebb, végül már reszket, csapong, mielőtt belefúlna az olvadt viaszba.
A halottaknak szükségük van ránk, hogy emlékezzünk rájuk, még ha nem is tudunk, csak annyit mondani, hogy sajnálom, amíg a szó minden jelentőségét elveszti és olyan lesz, mint a levegő.
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
A gyász örökké tart, és ha nem tart örökké, akkor nem valódi gyász.
Égett a gyertya és meglobbant, ha a lehelet, vagy a gondolatok elreppentek mellette; a lehelet aztán szétesett, a gondolatok fáradtan leszálltak, mint a haldokló madár, és elmúltak.