A civilizált társadalomban a halál egészben véve a tabufogalmak közé került. Nem illik beszélni róla, a nevét körülírják, mint valami disznóságot, és a halottból, a hullából megboldogult, elköltözött és néhai lesz, mint ahogy az emésztés aktusait körülírják. És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem. Ez a civilizáció védekezése a szörnyű veszedelem ellen.

Az élet túlságosan nehéz, minden más túlságosan könnyű.

Jobb hősként elesni, mint megvénülni, elcsúnyulni, nyavalyákat szerezni.

Mindnyájan túl hamar halunk meg.

Az emberek szörnyen félnek a haláltól. Milyen esztelenség! Miért félnek valamitől, ami abszolút elkerülhetetlen?

Hány évszázada létezik emberi civilizáció? És még mindig nem tudunk semmit a halálról. A saját életünkkel vagyunk elfoglalva, csak hogy ne kelljen a végtelen ködre gondolnunk, ami utána következik. Vagy azok a napok járnak a fejünkben, amelyek lehettek volna még, egy beszélgetésre, amelyre még sort kellett volna kerítenünk, a kibékülésre, a bátorító szavakra, az évődésre. Ha maga az elmulasztott beszélgetés a halállal tárgytalanná vált is, ezeknek a dolgoknak a hiánya akkor is a veszteség érzését kelti bennünk. Mindaz, ami még lehetni lehetett volna.

Nem félek a haláltól. A szenvedéstől félek. Az öregkortól, még ha most kevésbé is, látva apám derűs és szép öregkorát. Félek a gyöngeségtől, a szeretethiánytól. A halál azonban nem riaszt. Gyerekként sem féltem tőle, akkor talán csak azért nem, mert még távolinak tűnt. De most, hatvanévesen sem jött meg a félelem. Szeretem az életet, de az élet egyszersmind erőfeszítés, szenvedés, fájdalom. A halálra megérdemelt pihenésként gondolok.

A haláltól való félelem, úgy tűnik nekem, az evolúció tévedése: sok állat erőteljes rettegéssel és meneküléssel reagál arra, ha közeledik hozzá egy ragadozó. Egészséges reakció, elkerülhetővé teszi a veszélyeket. Ez a rémület egyetlen pillanatig tart, nem tartós valami. A természetes kiválasztás eredményezte ezeket a ritka szőrű, nagy majmokat hipertrofikus frontális lebenyekkel, a jövő előrelátásának túlzott képességével. Kiváltság ez, s bizonyára segít, de ez szembesített bennünket, nagy majmokat az elkerülhetetlen halál látomásával is, s működésbe hozza a rettegés és a ragadozóktól való menekülés ösztönét. Egyszóval úgy gondolom, hogy a haláltól való félelem két, egymástól független evolúciós késztetés esetleges és ostoba interferenciája, nem olyasvalami, ami hasznunkra lenne vagy lenne értelme.

Félni az átmenettől, félni a haláltól olyan, mintha félnénk a valóságtól, félnénk a naptól.

Az emberek örökké akarnak élni, ezért "halhatatlan" szimfóniát komponálnak, "az örök dicsőségért" szállnak harcba a csatamezőn, vagy akár feláldozzák az életüket, hogy a lelküknek "örök üdvösség jusson a paradicsomban". Művészi kreativitásunk, politikai meggyőződésünk vagy épp vallásos áhítatosságunk hajtóereje nagyrészt a haláltól való félelem.

Nem könnyű a halál tudatával élni, de még nehezebb lenne hinni a halhatatlanságban, aztán rájönni, hogy tévedtünk.

Nem kell megvárnunk Krisztus második eljövetelét, hogy legyőzzük a halált. Egy csapat okostojás is képes lehet rá egy laboratóriumban.

Állandóan azt sulykolják belénk, hogy az emberélet a legszentebb dolog az univerzumban. Mindenki ezt mondogatja: a tanárok az iskolában, a politikusok a parlamentben, a jogászok a bíróságon és a színészek a színpadon. Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, amelyet az ENSZ a második világháború után fogadott el, és amellyel talán a legközelebb jutottunk egy globális alkotmányhoz, kategorikusan kijelenti, hogy az élethez való jog az emberiség legalapvetőbb értéke. Mivel a halál nyilvánvalóan megfoszt minket ettől a jogtól, emberiségellenes bűn, és így hadat kell viselnünk ellene.

Istenem! oly sokan a haláltól félnek! -
Engemet elkábit ez a tenger élet,
Hiszen nincsen halál a nagy mindenségbe`,
Csak élet, csak élet, - nincs kezdete, vége.

Sejtem, tudom, hogy nincs halál!...
Amint lejár a földi élet,
A láthatatlan tűz: a lélek
Lobogva más csillagra száll.