A halál ott ólálkodik mindenütt: a földimogyorós zacskóban, a félrenyelt húsfalatban, a kezed ügyébe eső cigarettás dobozban. Ő mindig ott van a közeledben; ahány ellenőrzőpont csak van a halandó és az örökkévalóság között, Ő ott áll mindegyiknél. Rozsdás tű, mérges bogár, áram alatt lévő földelt vezeték, erdőtűz, görkorcsolya, amelyen a hülyönc kis kölykök egyenesen beleszáguldanak a forgalmas útkereszteződésbe - neki mindegy.
Az élet fokozatosan megy át a halálba. Először az egész részei halnak meg. Amikor az ember szerettei meghalnak, az ember egy része is meghal.
Itt jókat alszunk, mert itt örök az álom,
Örök a szél és a lomb a fákon,
Örök a magány és örök az emlék,
Bennünket lágyan ringat a nemlét.
De ha gondolsz ránk, mi felébredünk,
De ha gondolsz ránk, érinted kezünk,
De ha gondolsz ránk, abban örömöt lelünk,
De ha gondolsz ránk, akkor itt vagy velünk...
Ha az emberek úgy tekintenek a temetőre, mint a túlvilág kapujára, akkor természetes jelenségként tudnak a halálra gondolni, és könnyebben elfogadják. Ám ha a temetők köré falakat emelnek, az emberek távolabb kerülnek a haláltól.
Szépen gyűlnek a halottaim. Barátok, egykori tanárok, kollégák, rokonok. Viszont megjósolhatatlan, hogy kinek a halála érint meg.
Egyetlen baktérium az agyvízben, és meg vannak számlálva a napjaid. A sejtek erőlködnek, megfeszítve küzdenek azért, hogy megőrizzék a bőr ellenálló képességét, hogy a legparányibb betolakodó mikroorganizmus se kerülhessen a szervezetbe. De elég csak néhány pillanatra halottnak lennünk, és a sejtek, amelyek addig szorosan egymásba kapaszkodtak, feladják, rések támadnak az addig tökéletesen záró szervezet falán. Vége a harcnak, többé semmi sem óvhat és őrizhet meg bennünket a betolakodóktól. Mikrobák seregei állnak bevonulásra készen.
Az élet lényegében nem más, mint merő bizonytalanság. Bizonytalan a jövő. Anélkül, hogy bármi előjele volna, egyik napról a másikra előre nem látható fordulatot vehet az életünk, autóbalesetet szenvedhetünk, elveszíthetjük az állásunkat, a szerelmünket, a barátainkat... Összeomolhat a gazdaság, természeti csapás érheti országunkat, és hajléktalanná válhatunk. Mindig fennáll a lehetősége, hogy hirtelen meghal az ember, csak úgy, egy szempillantás alatt, minden előzmény nélkül, mintha a semmiből jönne. Nem az élete "végén", szó sincs egy élet szükségszerű lezárásáról vagy befejezéséről, bevégzéséről. Ez a bizonytalanság legfőbb, mindig jelenvaló forrása.
A mi életünk is véget ér majd valamikor. Hogyan lehetne megúszni úgy ezt az egészet, hogy ne nagyon szenvedjünk odáig? Lényeg, hogy nem láthatjuk a saját temetésünket, mert azt rosszabb lenne végignézni, mint az első napot a suliban, vagy amikor iskolafogászaton állunk sorban.
Az emberek jönnek és mennek, születnek és meghalnak, de a könyvek örök életűek.
Mondd, mit ér az,
ha szeretjük egymást,
ha jót teszünk,
áldozatot hozunk
és lemondunk valamiről,
türelmesek vagyunk és elnézők,
ha megbocsátunk egymásnak,
mit használ az,
ha minden napot újra kezdünk
reményben és hűségben,
- de a szeretet és mi magunk is
egyszer a múlandóság
sötétjébe hullnak...
Az élet át fog küldeni bennünket egy hídon, melyen korábban nem akartunk átkelni, de mikor végül kinyitjuk a szemünket a túloldalon, látjuk majd, hogy végül mégsem volt mitől félnünk.
A halottak, ha kerülnek egyáltalán valahová, akkor az élők részeivé válnak.
A közeledő halál önmagában is elég szörnyű, de még rosszabb, ha a közeledő halál ad egy kis futamidőt arra, hogy megvilágosodjon előttünk mindaz a boldogság, amiben részesültünk, és mindaz a boldogság, amiben részesülhettünk volna. Teljesen világosan látjuk mindazt, amit elvesztettünk.
A halál nagy kiegyenlítő. Meztelenül születünk és meztelenül távozunk, és bármit tettünk vagy nem tettünk le az asztalra életünk során, a halál után egyik sem számít. Szenátor, kőműves vagy szociális gondozó, többé-kevésbé mindenki ugyanúgy néz ki a boncasztalon kiterítve.
A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele.