A gyászból kivezető út soha nem egyenes.
Az ismeretlen sírokat csak a dudva keresi föl.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
Bárcsak több nővérem lenne, így ha az egyetlent elvesztem, nem maradna utána ilyen nagy űr.
Megtudja, mi a test, ha éjszaka retteg:
Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?
Komor olvadáskor, vakult-rideg órán
Látja befolyni a vizet koporsóján.
Az tudja, mi a test, aki külön-külön
Mereng el egy bokán, egy hajfürtön, fülön.
Nem játszik már rajtuk koratavaszi fény...
Mi maradt, mi maradt barna szeme helyén?
Egy bece-szót mormol, de senki se felel.
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.
A tartós gyász éppolyan káros,
mint a makacs fagyok. Roncsoló hatású
jéglencsék keletkeznek tőle a gondolataimban,
mire reggelre bennem is folyékonyra fagysz.
Akkor fordulunk spiritisztákhoz, amikor szükségünk van a halottainkra, amikor nem tudjuk elfogadni, hogy a halál végleges. Hinni akarunk abban, hogy a spiritiszta vissza tudja hozni a holtakat az élők világába. A lezárás ugyanilyen illúzió - hiú remény, hogy meg tudjuk fojtani nagyon is eleven gyászunkat.
Mit csináljak? Két szemem
álmatlan sötétbe néz.
Sírva mondom: Édesem!
S bénán visszahull a kéz.
Ki kell törölnöm a tegnap nyomát, nem szentelhetek helyet magamban azok emlékének, akik már nem léteznek, hiszen nem akarom követni őket a nyírfák alá.
Az élni akarás igen hasznos lehet, ha egy napon nyakunkra ül a kegyetlen gyász.
Hiába a halottaink utáni vágyakozás mardosó fájdalma, hagynunk kell őket elmenni - hogy örökre velünk maradhassanak.
Minden halál magában hordozza az újjászületést.
Boltíves fejed, hogy szoborrá fagyott,
nem lett felbomló, riasztó halott, -
finoman szövődött rá a glória,
a földöntúli ős harmónia.
Görög arcéled, - két csukott szemed
megszépülve élte már az örök életet.
Azóta így látlak, úgy állsz már elém,
sugárban, mint régen, életünk delén...
Most tudom csak - hogy elvesztettelek:
Úr Isten! mennyire, mennyire szerettelek...
Mostantól minden igét t-vel kell mondani. Jött, félt, táncolt, küzdött, élt. A jövő idők viszont egyszer s mindenkorra törölve. Nem fog teniszezni, és nem lesz primadonna. Se bíró, se feleség, sem anya, sem utcalány. Nem fog forradalmat csinálni, nem lesz orvos, és nem lesz gyilkos. Nem fog megöregedni. Én élhetek még húsz, negyven, hatvan, nyolcvan évig, megrokkanhatok és összetöpörödhetek, fogam, hajam kihullhat. De ő örökké olyan marad. Ami pedig én voltam őbenne, azt elvitte. Mindazt, amit egyedül ő tudhatott rólam. Én haltam meg.
Nem a világ lendülete huny ki, hanem a szeretteink élete. Megküzdesz minden nappal, és semmi sem hajlandó megállni egy pillanatra sem. Belül minden mindörökre megváltozott, de a külső világ ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt, és minden egyes nap ezzel a rejtéllyel kell szembenézned.