Nincs abban semmi szentségtörés, ha a halált az élet részeként kezeljük. Az sem szentségtörő, ha nem sírunk egy temetésen. Vagy az, ha nyitva a koporsó, hogy meg lehessen nézni a halottat. Nincs szentségtörés a torban, nincs szentségtörés a temetés utáni nevetésben. Nincs szentségtörés abban sem, ha az özvegy vagy a gyászoló unoka nem visel feketét. A gyász nem néma. A gyász pontosan ugyanannyira sokféle, mint az élet vagy a halál. A gyász ordíthat, sírhat, nevethet, kiabálhat, de még poénkodhat is. És örülhet is annak, hogy élt az a valaki velünk, és szerethettük addig, amíg az élet ezt szabta ki.
Abban a pillanatban, amikor meghal valaki, hirtelen ránk zuhannak a többletjelentések, minden mondata, szava, gesztusa felértékelődik, és ezzel együtt gőzbe von a lelkifurdalás, a gyötrelem a kimondatlan, a pótolhatatlan, a megismételhetetlen miatt, nem mondtam el neki vagy nem mondtam elégszer, nem kérdeztem meg, nem voltam ott, nem öleltem át, nem hívtam meg egy sörre, nem veregettem hátba, nem hívtam fel, és már soha többé nem is tehetem, és aztán eltelnek ezek a pillanatok, enyhül, csillapodik az önvád, és lassacskán minden visszatér a szokásos medrébe, megy minden tovább - ugyanúgy -, a következő halálig.
Az élők szíve a holtak igazi temetője.
Léteznek olyan hiányok, amelyek sosem múlnak el, és amelyeket nem lehet semmiféle munkával elmulasztani. Nem is kell. Ezek a hiányok tesznek azzá, aki vagy.
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a mult elfeledve,
És eladva az a föld.
Nehéz a búcsú,
Ha nem lesz már kitárt kar.
Fájó a búcsú,
Szeretettől szakasztó.
Sokáig szól a búcsú,
Halál haláláig.
De veled marad az elveszített.
Gyöngédsége erősség.
Derűje magasztosság.
Tisztessége tisztaság.
Az elveszítettet megleled.
Ha valaki meghal a családban, nagyon fontos, hogy a gyerekkel megosszák a hírt. Észre fogja venni, hogy az általa jól ismert arcok megváltoznak. A gyerek szerette azt a valakit és annyira aggódik annak távolléte miatt, hogy nem is mer kérdéseket föltenni. Ha nem mondjuk el neki, hogy mi történt, az olyan, mintha úgy kezelnénk, mint egy kutyát vagy macskát, kitagadva őt a beszélni képes lények közösségéből.
Mi lesz a halottak cipőivel, zoknijaival, alsóneműjével, borotvakrémével, noteszével, tollával és zsebkendőivel? Kinek a keze dönti el, hogy kidobják-e őket a szemétbe, vagy belecsúsztatják egy borítékba, és egy fiókban tartják? Milyennek kell lennie a szívnek ahhoz, hogy szánakozás nélkül szabaduljon meg tőlük, mintha üres sörösdobozok volnának?
Lehetséges-e valakit annyira szeretni, hogy ne számítson sem idő, sem távolság, sem halál.
Tudod, mi a legszomorúbb érzés a világon a kínaiak szerint? Az, amikor egy gyerekben végül feltámad a vágy, hogy a szülei gondját viselje, ám ők már rég nincsenek.
felköltöztek a szavak
a mennybe
csönd van
csak az úr léptei
kongnak az űrben
Az emberben valami tönkremegy, mikor eltemeti az egyetlent, aki valaha is megértette. Nincs az az idő, ami begyógyíthat ilyen sebet.
Olyan súlyosan boldogtalan vagyok, hogy az élet árnyékos oldalára vetett a halálod, hogy minden elmúlt, ami számomra az életet jelentette, hogy eltűntél, hogy nem talállak, szíved szakadhat meg ott, ahol most élsz, mert látnod kell kibuggyanó könnyeimet, érezve ahogy szívemet megcsavarja a gyötrelem.
A veled való boldogság sem volt akkora, szívem, mint az a boldogtalanság, amit a halálod rám zúdított.
Az eltávozott orgánumát felejti el legelőször az élő, a halott hangja azonnal kikopik a lélekből, a mozdulatai, az ölelése, a szokásai megmaradnak, de a hangja elvész.