Felbukkanni, kitűnni, ragyogni.
Felfényleni, csillogni, kihunyni.
A filozófia eredetét a rácsodálkozásban, a kételkedésben és magárahagyatottságunk érzetében kereshetjük.
Amikor elolvasol vagy átfutsz egy vitaindító cikket, különösen ha filozófus írta, egy gyors trükkel megspórolhatsz egy csomó időt és erőfeszítést, különösen most, hogy a számítógépeknek köszönhetően már olyan könnyű keresni: keress rá arra, hogy "nyilvánvaló", és vizsgáld meg az összes állítást. Nem mindig, nem is feltétlenül az esetek többségében, de a "nyilvánvaló" szó gyakran egy vaku hatékonyságával mutat rá az érvelés gyenge pontjaira.
Egy ismeretágban sem lehet akkora tevékenység mellett oly kevés eredményt észrevenni, mint a philosophiában. Évszázadok óta minden czivilizált országban a legkiválóbb szellemű és legőszintébb törekvésű férfiak foglalkoztak metaphysicai vizsgálódásokkal s mégis e pillanatban rendszereik, nemhogy közelednének az igazsághoz, sőt inkább a tudományok előhaladásával mind jobban-jobban eltávoznak attól.
A művészet célszerűsége elleni küzdelem mindig a művészet moralizáló tendenciája elleni küzdelem.
A filozófia lényege nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése.
Érzékeink megcsalnak bennünket, a vízbe dugott botot az ép szem is megtörtnek látja. Az elmélkedés azonban csak akkor csal meg, ha hibás.
Egy kor filozófiájára semmi sem jellemzőbb, mint hogy a gondolkodásról hogy gondolkozik. Nemcsak: hogy gondolkozik; - hogy igyekszik idomítani.
Könnyű elfogadni, hogy az emberek "feljebbvalókra" és "közrendűekre" osztása csupán a képzelet szüleménye. Csakhogy az is mítosz, hogy minden ember egyenlő. Milyen értelemben egyenlők egymással az emberek? Létezik olyan objektív, az emberi képzeleten kívüli valóság, amelyben tényleg egyenlők vagyunk?
A Föld, egyszerre a mennyország és pokol - a természet mennyországa, az emberek pokla.
Az ember azáltal különbözik a növénytől és az állattól, hogy képes felismerni a létezés csodáját. A növény és az állat nem különül el minden létezőtől, míg az ember szembehelyezkedik azzal.
A paradoxon egy szempontból mindenképpen hasznos: arra késztet, hogy rendet teremtsünk a gondolataink között. Valahányszor váratlan ellentmondás lép fel, kikezdhetetlennek tűnő alapfeltevésekből képtelen következtetések adódnak, úgy érezzük, újra rendbe kell tennünk a világot. Cseppet sem hízelgő tükröt tart gondolkodásunk elé és ráébreszt, nem értünk valami egészen alapvető dolgot. Nincs más hátra, meg kell vizsgálnunk a hibához vezető rejtett alapfeltevéseket.
A létezés értelme maga a létezés; az anyagban minden információ benne van, minden valaha született eszme, minden valaha fellobbanó érzelem és annak ellentéte is benne van, a végső egyensúly, a végső nyugalom, az örökké változó és mégis ugyanolyan maradó anyag - ez a valóság.
A természetet szellemek éltetik, és a teremtett világ működése valójában a halottak lelkének köszönhető, a szellemek világának anyagi kifejeződése, a szellemekének, akik így kapcsolódnak a mi dimenziónkhoz.
Az élet értéke azokban az értékekben van, amelyet magunk hozunk létre, azaz mindenki saját maga adja meg életének értelmét.