Nem kell ahhoz valamilyen - nyugatiak számára - egzotikus kultúrában vagy tradícióban felnőni, hogy félelmetes értelmezést adjunk egy önmagában is félelmet keltő élménynek.

A félelem szüli a rendet.

A félelemmel mi magunk adunk az életünkbe behatolni kész negatívumok kezébe útlevelet és tartózkodási engedélyt. A szeretet tere ezeket hatálytalanítja. A félelem magához vonzza a negatív erőket. A szeretet pedig lehetetlenné teszi a megnyilvánulásukat.

A rettegés néha a halhatatlanság érzését váltja ki az emberből.

A félelem is olyasmi, mint a fájdalom: ha túl vagyunk rajta, gyorsan elfelejtjük.

Ami a fóbiákat illeti, azokon igazán könnyű felülkerekedni. Némelyek azt hiszik, félnek a liftezéstől, mások a repüléstől, megint mások az autóvezetéstől. Egyesek a méhektől, mások a pókoktól vagy épp a kígyóktól, és vannak, akik a magasságtól. Az ember ugyanis csak azt hiszi, hogy fél mindezektől, pedig ez nem igaz. Soha nem a félelem tárgya, például a magasság váltja ki a félelemérzetet, hanem az agy.

A félelmek alapját nagyrészt az adja, hogy az ember nem a külvilágra figyel. Úgy könnyű félni, ha a fejünkben kavargó képekre figyelünk, és csak pörgetjük magunkban a rossz érzéseket.

A félelem tétlenséget szül,
a tétlenség tapasztalatlanságot,
a tapasztalatlanság tudatlanságot,
és a tudatlanság félelmet.

Ha az ember eléggé fél, vagy eléggé kínosan érzi magát, a legrosszabb fájdalmat kivéve immunis mindenre.

A félelem néha hasznos barát, de sohasem jó gazda.

A félelem jó tanítómester.

Az idő mindig lassúbbnak rémlik, amikor az ember szorong vagy fél.

Nehéz az aggodalmat szétosztani, egyenletesen elosztani napokra, hónapokra, évekre. Semmi nem egyenletes.

A világot az emberiség vágyai és félelmei alakítják. A remény háborúja ez a rettegés ellen, egy olyan szubsztrátumon, amelyet maga az ember tett képlékennyé, csak már rég elfelejtette, hogyan.

A jövőbe nézni éppen olyan fájdalmas lehet, mint a múltba tekinteni.