A levelek kincset érnek: megvédenek a memória és a fantázia tévedéseivel szemben.

Amikor valaki nosztalgiázik, bátran kérdezd meg tőle, mi volt jobb akkor. Ha elég sokáig faggatod, ki fog derülni, hogy a világ azért volt jobb, mert logikusabb volt, áttekinthetőbb, igazságosabb. Legalábbis a jelenből nézve. A jelenhez képest.

Vajon a jövő élősködik a múlton, vagy a múlt a jövőn?

Az öregeknek csak az emlékeik maradnak. Az ifjak bővelkednek álmokban és reményekben, miközben az öregek görcsösen markolják hajdanvolt álmaik hamuját, és azon tűnődnek, mi történt az életükkel.

A világ nem egy pillanatkép, hanem egy pergő, fordulatokkal teli történet. Az életünk értelmét az adja, hogy látjuk a múltunkat, és el tudjuk képzelni, meg tudjuk tervezni a jövőnket.

Mind a múltból érkezünk. Ott alakul ki a ma valósága. Csak akkor érthetjük meg a jelent, ha ismerjük a múltat.

Nem lehet mindenre emlékezni, minden tévedést, fájdalmat, szégyent, bűnt bevallani. De elfelejteni sem lehet őket, csak relativizálni.

Az emlékek itt készülnek a jelenben. Az agy önkényesen rakja össze a múlt szilánkjait. A jelenünkhöz igazítja, így csapja be magát. Ezért emlékszünk másképpen ugyanarra a történésre. Igazából nem is emlékszünk, csak fantáziál mindenki, újra alkudja a múltját, újra meg újra.

Néha túloznunk kell a saját memóriákban, hogy tényleg maradandó emlék legyen. Az emlékezet ezért néha olyan, mint egy hollywoodi filmben a technicolor: mindent széppé varázsol.

Az emlékezés mindig majdnem bűnös érzés, időzni valahol, ahol nincs ok időzni, mintha amit az ember szeret, mind követelne tőle valamit, és ezt muszáj lenne érezni, bármi történjen is.

Emlékezet nélkül az ember nem több, mint egy húsdarab egy bolygón.

Egy embertől meg lehet venni az óráit, el lehet lopni a napjait vagy akár az egész életét is. De senki nem foszthat meg egy embert egyetlen pillanatától sem.

Aki beletúr egy hosszú élet kacatjába, úgy jár, mint a nádasba tévedt őz, minél beljebb megy, annál mélyebben süpped az ingoványba.

Sok édes semmiség, hétköznapi apróság odatapad az ember szívéhez a gyermekkorban, odatapad úgy, hogy nincs emberi hatalom, mely attól elválassza. Mély gyökeret vernek a szív földjében, táplálkoznak a szív vérével, s addig élnek, míg a szív parányi malmát hajtja az élet patakja; s meghalnak akkor, mikor a szív utolsót dobban.

Sokan azért isznak, hogy felejtsenek. Az alkohol elmossa az éjszaka végét, kitörli a jó tanácsot, meg az esetleges kínos incidensek emlékét, miközben hazafelé botladozunk. Sajnos azonban ha az ember kifejlesztette magában azt a készséget, hogy elfojtsa a régebbi emlékeket, amelyek lehangolóan józan állapotunkban halmozódnak fel, akkor az alkohol ezeket a korlátokat szünteti meg. És ha ez történik, akkor éppenséggel nem a beszeszeltek áldott feledésének álmát alusszuk, hanem lidércnyomásos állapotban újra átéljük a régi szörnyűségeket.