Átélünk valamit. Alig pár nappal később már kissé módosult formában emlékszünk rá, mintha súgott szavakat értettünk volna félre. Aztán elmeséljük valakinek, és pár helyen ki kell töltenünk a hézagokat a saját fantáziánkkal, hogy legyen értelme a dolognak, különben még bolondnak néznének. Utána el is hisszük ezeket a kis lelki hézagpótlásokat, és legközelebb így adjuk tovább. Csakhogy ez nem igaz, ennélfogva az élő beszédben még jobban eltorzul. Egy évre rá részegen meséljük el a sztorit, úgyhogy még tovább szépítünk rajta - oké, őszintén szólva az ujjunkból szopjuk legalább az egyharmadát. Egy héttel később már józanok vagyunk, csakhogy nem akaródzik bevallanunk, mekkorát hazudtunk, vagyis ragaszkodunk a sztorink átdolgozott és bővített szeszközi változatához, és öt évvel később a mi úgy-éljek, itt-süllyedjek-el-ha, az-édesanyám-sírjára sztorinknak legfeljebb 50%-a igaz. Mindenki megcsinálja. Te is, én is. Akármilyen becsületesek és jó szándékúak vagyunk, folyamatosan félrevezetjük saját magunkat és másokat is, és erre nincs más okunk azon kívül, hogy az agyunkat hatékonyságra, és nem pontosságra tervezték.

Egész életünket azzal töltjük, hogy történeteket próbálunk elmesélni magunkról, melyeknek lényege az emlékezet. Ezáltal tudjuk elviselni az életet ebben a bizonytalan, esetleges univerzumban.

Az inuit eszkimók szerint a csillagok lyukak az égen. Valahányszor látjuk, hogy a szeretteink átragyognak rajtuk, tudhatjuk, hogy boldogok.

A múlt azonban olyan valami, ami nemigen hagyja elfelejteni magát. Ott ólálkodik körülöttünk, türelmesen várakozik, s csak az alkalmat lesi, hogy egy óvatlan pillanatban megszorongassa a nyakunkat.

A legfájdalmasabb emlékek mindig ahhoz kapcsolódnak, amikor nincs kit hibáztatni, egyértelmű, hogy mi voltunk hülyék. Inkább egyes számban: ÉN VOLTAM HÜLYE.

Nem felejteni kell, hanem megtanulni együtt élni az emlékeinkkel.

Az emlékek nem egyszerűen jönnek és mennek kedvük szerint, hanem rájuk lehet világítani és ki lehet oltani őket, mint egy fenyőfáklyát.

A múlttal foglalkozó reménytelen képzelgés különösen jellemzi az emberi lényt - az, hogy kijavítja élményeit. Csodálatosképpen nem tud belenyugodni abba, hogy ami megtörtént, végleges és ki nem javítható.

Utálok hátra nézni, megfájdul tőle a nyakam.

Ilyen csodálatos az emberi elme, hogy bár halvány emléknyomoknak, dátumoknak, töredékes képeknek nyit utat a tudat felszínére törni egy-egy név vagy különös esemény hallatán, de a múlt eseményeinek hiánytalan felidézése utánajárást, hogy ne mondjuk, komoly szellemi erőfeszítést és aprólékos munkálkodást igényel.

Ahogyan az emlékezés a felejtés ellen vívott állandó harcz, úgy a felejtés nélkül nem volna lehetséges éldelni a jelen mindennapjait, hiszen a múlt folyamatos és tolakvó jelenléte lehetetlenné tenné az állandóan újraképződő, majd emlékké váló események befogadását. Különös és első hallásra ellentmondásosnak tűnő módon a felejtés tehát az emlékezés feltétele, úgy is mondhatnék, hogy előszobája, egyik a másik nélkül elképzelhetetlen.

A papírlapból és a palatáblából éppen az hiányzik, ami emlékezőtehetségünket olyan hatékonnyá teszi, mivel lelki apparátusunk éppenséggel olyasmire képes, amit ezek nem tudnak; korlátlanul képes felvenni mind újabb észleleteket, és mégis tartós - ha nem is változatlan - emléknyomokat alkot belőlük.

Bármilyen hatalmas legyen is egy emlékezet, akármilyen nemes dolgok töltsék is meg, a halál egy pillanat alatt eltöröl mindent.

Nem lehet csak úgy egyszerűen kiseprűzni az emlékeket. Ott maradnak bennünk, a sötétben megbújva, a pillanatra várva, amikor lanyhul az éberségünk, s akkor sokszoros erővel törnek fel újra.

A múlt sosem lép tovább nyomtalanul. Érzéseket, benyomásokat, mosolyokat, könnyeket hagy maga után, miközben folyamatosan rángat maga felé.