Ha az ember öregszik, az emlékezet önvédelmi rendszere apránként éppúgy felmondja a szolgálatot, mint testének többi része, és egyszer csak kísérteties biztonsággal idéződnek fel helyszínek, arcok, események. Pasztellszínűvé fakult emlékek felragyognak, színeik ismét élethűvé válnak, a hangok eredeti tisztaságukban szólalnak meg, nem vegyül már beléjük az idő múlásának repedten kongó visszhangja.

Mi a múlt? Csak annyi, mint a koporsótalp léce; az ember megragadja, felemeli, és aztán lerakja.

A memória kísérteties. Az ember emlékszik azokra az időkre, amikor jól érezte magát, és ismét olyasmit akar. De csak új dolgokat kaphat. Úgyhogy én próbálok arra vágyni, amit kapok. Nem egyértelmű, hogyan kell ezt csinálni.

A múltat könnyebb látni, mint a jövőt, csak fájdalmasabb.

Az agy nem egy összefüggő videofelvételt rejt, inkább fotókat, ám a fotók közötti teret magától tölti ki. Ennek eredményeképpen sokkal könnyebben keletkeznek hamis emlékek, mint ahogy azt képzelnénk. Vannak események, amelyekre meg mernénk esküdni, hogy így vagy úgy történtek... pedig a valóság teljesen más.

Itt jókat alszunk, mert itt örök az álom,
Örök a szél és a lomb a fákon,
Örök a magány és örök az emlék,
Bennünket lágyan ringat a nemlét.
De ha gondolsz ránk, mi felébredünk,
De ha gondolsz ránk, érinted kezünk,
De ha gondolsz ránk, abban örömöt lelünk,
De ha gondolsz ránk, akkor itt vagy velünk...

Az utcakövek és a fák mind magukon viselik annak a lenyomatát, ami körülöttük történik, kopnak és növekednek az időben, és megőrzik azoknak az embereknek a nyomait, akik ott éltek, örültek, szerettek, szomorkodtak és meghaltak, hogy aztán, prousti módon, egy ismerős szag, egy hang, vagy valaminek a tapintása felébressze az emléküket. De ha el is tűnik minden, ami a múltra emlékeztet, még akkor is ott van a mindig ugyanabban a szögben beeső, lassan araszoló fény, amelyik mindennap ugyanazon a fényérzékeny helyen hagyja a képét, ily módon nyomatékosítva az időtlen jelenlétét az időben.

Olyan okosan van az embernek az agyműködése megszervezve, hogy a jó dolgokat megtartja - és talán egy kicsit ki is színezi természetesen -, a rossz dolgok meg elhomályosulnak az ember előtt. Talán azért, hogy a jó dolgok befogadására helyet adjon az agyában, mindenesetre ezért hálásnak kell lenni a természetnek.

Egyetlen találkozás valakivel a múltamból képes visszarántani mindabba a sötétségbe és szomorúságba, ami talán mindig is a részem lesz.

Most, hogy eszembe jutottál,
nem tudom, mire gondoljak.

A halottak, ha kerülnek egyáltalán valahová, akkor az élők részeivé válnak.

Az emlékezés visszatekintő képzelődés, a szemlélődést pedig átszínezi a vágy, a kelletlenség és a szeszély.

A visszapillantó tükörben a valóságból mese lesz.

Akadnak történetek, karácsonyi mesék, amelyeket úgy őrzünk, mint a dobozba rejtett füzéreket és színes üvegdíszeket, hogy azután minden évben elővegyük és megcsodáljuk őket.

Ébrednek újra eltünt boldog évek,
Egymásba folyva, mint ködfátyolképek,
Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem,
Illatmaradvány hervadt levelen...