Az úgynevezett civilizált, kulturált emberek óriási többsége tudat alatt azoknak az előítéleteknek hatása alatt áll, amelyek évszázadokon át elődeinkre is hatással voltak. Nincs olyan ember, aki bizonyos mértékben ne volna teli előítéletekkel.
Ismerünk növényeket, amelyek virágzáskor olyan erőteljes illatot árasztanak, hogy közelről visszariaszt. El kell távolodnunk, hogy illatukat élvezhessük.
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
amikor pokoli sorakozót ver a
Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
Minden ok nélkül határozott ellenszenvet éreztem iránta. Az ilyen ellenszenv úgy sarkallja az elmésséget, annyi alkalmat nyújt a szellemeskedésre. Az ember állandóan ócsárolhat valakit, anélkül, hogy egyszer is célba találna; de ha folyton csúfolódunk egy emberen, néha-néha okvetlenül ráhibázunk valami elmésségre.
Az a legfurcsább dolog mások ócsárlásában, hogy az elkövető mindig azt hiszi, hogy ettől az áldozat fog rosszabb színben feltűnni. Ám ha valaha is voltunk már tanúi ilyen szituációnak, akkor biztosan tudjuk, hogy ez nem így van. Mindig az elkövető tűnik rosszabbnak.
Mitől van az, hogy a sánta ember nem bosszant fel bennünket, holott a sántító elme felingerel? Azért, mert a sánta ember elismeri, hogy mi járunk egyenesen, a sántikáló észjárás viszont azt állítja, hogy mi sántítunk; különben szánakoznánk, nem pedig bosszankodnánk rajta.
Mindig gyűlöletes s mindig rossz vért szül, ha valaki egyik lelket a másikkal, egyik bátrat a másikkal, egyik szépet a másikkal, egyik családot a másikkal összehasonlítja.