Dönthetünk úgy, hogy olyan emberek leszünk, akik nem csak elszenvedik a mindennapokat, hanem teljességben élik meg az életet.

Saját születésünket anélkül asszisztáljuk végig, hogy világos képeket őriznénk meg róla, és hiába éljük át, a halálunkat sem tudjuk elmesélni. Ha ez igaz, akkor torzónak kellene látnunk az életünket: szakadozott a kezdete és nyitva marad a vége. Mégsem így van. Ragaszkodunk az olyan egyenes vonalú történethez, amelynek van eleje és vége. Szeretjük a kerek anekdotákat. Szeretjük, ha egy történet tart valahová, ha okulhatunk belőle, vagy mulathatunk rajta. Nem kívánunk tudomást venni arról, hogy az életnek nincsen világos iránya, tökéletes lezárása, ezért inkább félrenézünk, belefeledkezünk a sok apró, de mégis fontos dologba, a szép és értékes eseményekbe, amelyekre világos kezdettel, véggel rendelkező rövid történetekként gondolunk. Készítünk hozzájuk egy fotót, és kirakjuk a Facebookra.

Az élet lényegében nem más, mint merő bizonytalanság. Bizonytalan a jövő. Anélkül, hogy bármi előjele volna, egyik napról a másikra előre nem látható fordulatot vehet az életünk, autóbalesetet szenvedhetünk, elveszíthetjük az állásunkat, a szerelmünket, a barátainkat... Összeomolhat a gazdaság, természeti csapás érheti országunkat, és hajléktalanná válhatunk. Mindig fennáll a lehetősége, hogy hirtelen meghal az ember, csak úgy, egy szempillantás alatt, minden előzmény nélkül, mintha a semmiből jönne. Nem az élete "végén", szó sincs egy élet szükségszerű lezárásáról vagy befejezéséről, bevégzéséről. Ez a bizonytalanság legfőbb, mindig jelenvaló forrása.

Döntened kell, hogy milyen életet szeretnél magadnak. Máskülönben elmegy melletted az élet, és arra ébredsz, hogy már túl késő.

Semmi nem fontosabb annál, hogy olyan életet éljünk, mely méltó gyermekkori álmainkhoz.

Emlékezzünk arra, hogy a világ változik, a színpad változik, a szereplők változnak. Tartsuk magunkat, mert amikor a szín változik, oda magunkkal azt visszük, amivel ebben a színben jelen voltunk. Velünk jön a kitartó, az állhatatos, a szelíd, de velünk jön az áruló, a megalkuvó és a gyáva is. A következő színben is lesz tükör.

Mindenki leéli az élete 100 százalékát. Ez azért megnyugtató. Kérdés, hogy nekünk ez meddig van?

A mi életünk is véget ér majd valamikor. Hogyan lehetne megúszni úgy ezt az egészet, hogy ne nagyon szenvedjünk odáig? Lényeg, hogy nem láthatjuk a saját temetésünket, mert azt rosszabb lenne végignézni, mint az első napot a suliban, vagy amikor iskolafogászaton állunk sorban.

A létezés értelme maga a létezés; az anyagban minden információ benne van, minden valaha született eszme, minden valaha fellobbanó érzelem és annak ellentéte is benne van, a végső egyensúly, a végső nyugalom, az örökké változó és mégis ugyanolyan maradó anyag - ez a valóság.

A kihívások elkerülhetetlenek, de a vereség nem kötelező.

Vannak dolgok, amikhez nem lehet eléggé felnőni.

Gyakran töprengek rajta, hogyha újra kellene kezdenem, ugyanúgy cselekednék-e, ugyanúgy reménykednék-e, ugyanúgy igyekeznék-e megjobbítani a világot. Azt hiszem, igen. Mindannyiunknak megvan a magunk sorsa, a magunk szerepe, amit be kell töltenünk, és majd a történelem fogja megítélni, sikerült-e valami értékeset alkotnunk.

Ezernyi csodát látunk magunk körül nap mint nap. Mi volna természetfelettibb, mint az, hogy a tojássárgájából csirke lesz?

Mindenkinek más a feladata. Lehet, hogy kívülről könnyűnek tűnik, de csak egy órára bújj bele az általad irigyelt, vagy könnyűnek tartott életű ember bőrébe, és valószínű, hogy fejvesztve menekülsz vissza a saját terheidhez. Mert terhe mindenkinek van, ezt ne feledd!

Az önirónia egy nagyon-nagyon hálás valami, hiszen az egész világ arról szól, hogy úristen, csak meg ne lássák az emberek, hogy kiesett a szempillám, híztam, fogytam, világít a homlokom... felszínesen élünk, kifelé élünk, mert mindenki fél.