Mindannyian a legjobbat akarjuk, mégis olyan életet élünk, amilyet mások elvárnak tőlünk. Megpróbáljuk megtalálni a saját utunkat, de visszariadunk a túl radikális lépésektől, félünk feladni a biztosat.

Az élet alkalmazkodás. Már az iskolában elkezdődik, csöndben ülve kell figyelnünk, mind ugyanazt tanuljuk, később mi is ugyanúgy iskolába járatjuk a gyerekeinket, hogy ők is azt tanulják, amit mi tanultunk: nyelvet, tiszteletet, számtant, a fontos események évszámát, amelyek szigorú ok-okozati rendben sorakoznak történelemkönyvekben. Csak hogy kirekeszthessünk mindent, ami logikátlan, véletlenszerű, érthetetlen.

Merj önmagad lenni! Ha megteszed, mások is észre fogják venni, hogy milyen értékes vagy valójában.

Azt az arcot kapod, amit egész életedben építesz munkával, szeretettel, gyásszal, nevetéssel és homlokráncolással.

Sokkal nehezebb tettetni, mint egyszerűen csak annak lenni, aki eleve vagy.

Senki életében nem lehet egyetlen aspektust kiemelni, amelyre visszavezethető lenne, hogy azért lett olyan, amilyen.

Minél inkább látható egy ember választásainak iránya és összefüggése, annál inkább beszélhetünk személyiségről.

Ha egy nővel találkozol, sose csinálj úgy, mintha valami olyasmi lennél, ami valójában nem vagy.

Az ember azzá válik, amivé nevelik.

Mindannyiunkban van valami több is, mint ami látszik.

Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog "érvényesülni" az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy "érvényesülni"? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?

Amikor a Római Birodalom hanyatlásának idején kialakult a császárság, akkor őrültebbnél őrültebb császárok léptek trónra, és minden a széthullás irányába tartott. A világban mintha ma is egy hasonló folyamat zajlana: a tömegtársadalom, a diktatúrák felé hajlás, a gazdasági zavarok - és így tovább. Ám ha mindez így is van és így is lesz, akkor sem javasolnám, hogy a gyereket arra készítsük fel, hogy egy megfelelően kussoló alattvaló legyen belőle.

A személyiség, az egyéni lélek, amiről - az atmanról - az indiaiak úgy tartották, hogy átok és teher, és a legfőbb cél, hogy visszaolvadjunk a világlélekbe, a brahmanba. Bizony változnak az idők és a célkitűzések.

Nem az számít, vagyunk-e, hanem hogy milyenek vagyunk?

Számomra mindegy, hogy minek tartanak, sokkal jobban foglalkoztat, hogy olyan vagyok-e, olyan maradtam-e, amilyenné lenni akartam tizennyolc évesen.