Nem hallom a hangod, nem látom az arcod,
Hiába mennék utánad, nem nyílnak az ajtók.
Minden olyan szürke, hiába a sok lány,
Egyik sem olyan igazán, amilyen te voltál.
Mondd, mért kerget szét a gonosz sors?
Miért száll a perc? Miért olyan gyors?
Ha nincsen tűz, ha nincsen láz,
Üres a szív, üres a ház,
A csend remeg,
S én szenvedek
A magam módján...
Ne élesítsd a nyelved, kedvesem,
Mert a szavaid megölnek engem
És szétszakítják a szívem,
Ennyit pedig nem ér a vérem.
Idővel minden virág arca a Nap felé fordul.
Az út, amit bejártál,
Felvésődött a bőrödre.
Igen, elkapta a tekintetem,
Mikor elmentünk egymás mellett.
Láthatta a tekintetemből, hogy
A fellegekben jártam.
És nem hiszem, hogy valaha újra látom majd,
De olyan pillanatunk volt, ami mindvégig kitart.
Bárki elkezdheti elölről,
Nem a szerelmen, hanem a bosszún át,
A tűzön át újjászületünk,
A bosszú általi béke
Hozza majd el a véget.
Te voltál, ki szikrát gyújtott máglyaszívemben.
Ha az idő lenne a mindenem,
Az egészet csakis rád pazarolnám,
Minden egyes nap visszatekerném,
Ez az, amire egy széttört szív képes,
Unom már, hogy csak a semminek beszélek,
Melynek a csendje tart ébren.
Leszel a vállam, mikor már szürke és idős leszek?
A szerelem őrület, mely gyorsan elég,
És utána csak fekszünk a parázsban.
Mindenki lángolni vágyik,
De senki sem akar megégni.
Ez a vihar már egyszer elvonult,
Ne kívánd, ne akard ugyanúgy,
Ha egyszer megfakult,
Nincsenek láncok a lábaimon,
de nem vagyok szabad.
A csodákkal csak egy a baj: az, hogy csodák már nincsenek.