Jó néha sötétben a Holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot idézni,
jó néha fázni, a semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni,
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni, ha fáj, remegni, ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.
Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak
Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak
Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!
Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni
Az utolsó órában, mikor már megbántam,
Ezerszer megbántam, oly sokáig vártam,
Hogy elmúlt az élet.
Kezdjetek el élni!
Amíg el nem jöttél értem,
oly észrevétlen éltem,
mint egy villanás a térben,
mint a hangaszál a szélben.
A teremtő teremt, a teremtmény meg lerombol,
A felhők fölé építettünk mennyországot betonból,
De akkora a súlya, hogy a föld alá vitt bennünket,
És a föld alatt sötét van, nem találjuk a lelkünket.
A történetek semmit sem jelentenek,
Ha nincs senkid, akinek elmondhatnád.
Ez ugyanaz az út, amit a sors elém tett,
Ugyanúgy, mint régen, a tűz megéget.
Ha most kezdném, mindent ugyanúgy tennék,
De ugyanaz nem lehetek, mert ugyanott lennék.
Én lennék a támasz,
Minden fájó kérdésedre válasz,
Ha elvesznél az éjben,
Leszek én az a fény
A világítótorony tetején
Egy életen át.
Ha lehetőséged lenne arra,
hogy egy pillanat alatt elérj mindent,
amire valaha vágytál,
megragadnád vagy hagynád elúszni?
Ahol van vágy,
Ott lesz láng.
Ahol van láng,
Ott valakinek meg kell égnie.
Az álmom égszínkék, pont passzol a szemedhez,
De a kezem túl hideg, soha nem érhet a kezedhez.
Törékeny szív, porból lett különös szerkezet,
Lényed partján a hajó megérkezett,
Zászló kibont és a rakomány hír,
Az, hogy az emberben isteni lényt őriz a szív.
Törékeny érzelem
Fut át a szívemen
Szerelmünk minden reggelén.
Van úgy, hogy átölel,
Olyankor más nem kell,
De mégis félek tőle én.
Ha jobbá tennéd a világot,
először nézz magadba, csak azután változtass.
Az ajkadon a nevetésem
Ott volt, ahogy hozzád értem,
Kívánhatsz most hármat,
Míg hazavisz az éjszakai járat!