Csak magára gondolt, mintegy beletemetkezve porrá omlott álmaiba, elcsüggedve, betegen s feneketlen bánattal tele; és hirtelen meggyűlölve ezt a mesterséges légkört, amelyben annyit szenvedett, friss rétekre áhítozott, áldott falusi nyugalomra, békességes életre a szülőház árnyékában egyszerű, jó szívekkel.

Az élet - ezt jól megjegyeztem - sosem igazságos, akármit tanítanak az iskolában.

Ha kardot mártanak a szívedbe, a fő, hogy ezzel nyugodtan szembenézz, vért ne veszíts, kőkeményen fogadd a vas hidegét. Hogy a döfés után, a döfés által sebezhetetlenné válj.

Meddő, véletlen ajándék,
Élet, mért is kaptalak?
Titkos végzet, sanda szándék
Kínhalálra szánna csak?

Úgy érzem magam, mint a tudós, aki rájött, hogy egész életműve totális tévedés volt.

Hová levétek, nagy álmaim ti mind? Vissza-visszatekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakulva, pusztulva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája. Lebilincselnek bűvarázzsal, mert feledtetni képesek ezt a mai életet, mely nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harca, tele lázas kapkodással, harc a nyomorult szükségért, nemtelenért, nincsen hangulat, nincsen mód.

Nem könnyű jónak lenni, ugye? Még akkor sem, ha neked, ebben a kusza, zűrzavaros, csábításokkal teli huszonegyedik században úgynevezett erkölcseid vannak. Felejtsd el őket. Felejtsd el, mert különben örök vesztes leszel.

A kimerült író olyan, mint a megcsalt férj: maga veszi észre legkésőbb a szomorú igazságot.

Ha az ember realizál egy álmot, kézenfekvő, hogy hamar ócskavas lesz belőle.

Menetel a sok szó át a tereken,
Szellemi béklyó, csókol hidegen,
Földön és égen mindent hamisító.
Az ágyakra járó álszent idegen
Fülbemászó, szép és kegyetlen
Űrt hagy a szívben, mert csak mulandó,
Elszáll a szó, száll a szó.

Mikor a remény már sokadszor felcsillan, majd az ember szeme láttára hirtelen szertefoszlik, nehéz megbékélni az újabb kiábrándulással.

Minden mozdulat önző és hamis,
Egy eltévedt mozdulat vagyok magam is,
Szürkébb lettem már, mint a salak:
Nem jöttél. És én vártalak.

Hazudjunk valamit.
Ennél bármi jobb.

Kiábrándító volt. De az emberek túlteszik magukat a csalódáson. Különben mind felakasztanánk magunkat, nem?

Az igazi élet egy számmal nagyobb volt, mint én.