Tökéletes nap...
Mert annyi jó dolog történt. Élmények. Találkozások. Beszélgetések. Új dolgok. És élvezem. Jól érzem magam. De mégsem ezektől tökéletes. A nap legszebb pillanata az, amikor csoda történik. Megmagyarázhatatlan csoda. Az, amikor az egyik lélek megérinti a másikat... amikor mosolyt tud csalni az arcodra, megnevettet, és érzem, ahogy szívedben felenged a jég, múlik a feszültség. Igen, ez. Ez a nap legcsodásabb, legszebb pillanata. Titokzatos csoda.

A pillanatokat meg kell élni, a várakozás bűn, mind az eljövendő idő ellen, mind a jelen pillanat ellen, amelyet az ember épp semmibe vesz.

Nem az eseményeknek, hanem nekem van hatalmamban, hogy a mai napom boldogságáról döntsek. Eldönthetem, hogy boldog leszek, vagy boldogtalan. A tegnap halott, a holnap meg nem jött el. Egyetlen nap áll rendelkezésemre, a mai, én pedig ezen a napon boldog leszek.

Nem tudom, hogy mi a helyesebb: feláldozni magunkat egy jobb jövőért, vagy máról holnapra élni, kockáztatva azt, hogy nem lesz semmilyen biztosítékunk.

Valamennyien úgy szeretnénk élni a jelenben, ahogy a kedvünk tartja, aztán annak az árát majd később fizetnénk meg.

Az életben általában a spontán dolgok sülnek el igazán jól!

Ha vén halottnak a sírgödör szélén még egyszer megnyílhatna az ajka, valamennyi azt mondaná:
- Bolondul éltem!
Mert valamennyi úgy élt ezen a földön, mintha ez volna az örökkévalóság helye, s ő az elején érezte magát a végtelen időnek, úgy robotolt, verejtékezett, gyűjtött, rendezkedett, hogy az elején túl aztán jól élhessen. S egyszer csak, maga se tudja hogyan: ott fekszik a sírnál.
Tehát élt, de mégse élt. S erre nem eszmélkedett előbb.
Ha visszanézhetnénk a temető kapujából, bizony sokan elmondhatnánk: életünk idáig való útja nem volt egyéb, csak nyugtalanság a nyugalomért.

Le kell győzni a késztetést, hogy többet tegyél annál, mint átéld az adott pillanatokat.

Mindig a holnap varázsában élek, nem nézek távolabbra. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem tervezem a jövőt, mert majd biztos jó lesz, ahogyan lesz, amikor megtörténik, akkor azt fogom szeretni.

Saját személyemnek nem tulajdonítok nagy jelentőséget. Perceknek, óráknak, napoknak élek. Kész. Örülni kell mindennek...

Megyek szerelmesen,
szerelmesen, hát boldogan, viszem sorsomban, amit tudok és amit nem tudok. Én úgy élek minden pillanatomban,
hogy a következőben meghalok.

Semmi másról nincs szó, ha a kiegyensúlyozottságról beszélünk, hogy megpróbálom azt a pillanatot, amit élünk, a legintenzívebben megélni. És ha ez sikerül, akkor azt mondom, hogy az életnek minden pillanata, tehát a halál előtti utolsó másodperce is értelmes és értékes.

Semmi sem olyan valódi, mint a jelen. Ha a jövőd miatt aggódsz, akkor egy teljesen lényegtelen dolgon rágódsz, mivel még meg sem történt. És ott van a múlt is, ezen sem kell töprengeni, hiszen már elmúlt.

Nem akarom sem túlbecsülni a múltat, sem csak a jövőbe belevetni magam. Minden a pillanaté.

Az én napirendemen nem szerepel más, mint hogy boldoggá tegyen engem a pillanat, teljes valómban jelen legyek, és örömmel emlékezzek rá.