A Sátán elképesztően ravasz. Elültet az emberek fejébe valami ostobán sátáni gondolatot, mondjuk, a gyermekbántalmazásét, aztán hagyja, hogy megcáfolják, és mindenki megnyugodjon, hogy ő igazából nem is létezik. Ilyenkor aztán szabadon garázdálkodhat.

Miért bűn bármi is? Mert tudjuk, hogy az. A kínzás, a gyilkosság, a hazugság, a lopás. Ha kínzással rossz emberekből kicsikarunk valami fontosat és jót, akkor is tudjuk, hogy bűnös úton jutottunk hozzá. Tudjuk, mert maga Isten tanított rá.

Eldöntötték, hogy a társadalomból ki kell irtani, ki kell gyomlálni mindenkit, aki vétkezik. A jövőben nem engedhetjük meg senkinek, hogy a saját hibáiból tanuljon, mindenkinek, tényleg mindenkinek előre kellett gondolkodnia, mielőtt késő, mielőtt hibát követ el.

Gyilkolni nem olyan könnyű, mint az ártatlanok hiszik.

A gyilkosság szétszakítja a lelket.

A fő oka annak, hogy a bűn nélkülözhetetlen részét alkotja mentális rendszerünknek, az az, hogy bűn nélkül az egész jellemépítő módszer csődöt mond. Amióta világ a világ, az emberek dicsőséget mindig külső cselekedetek végrehajtásával szereztek, de a jellemük szilárdításához mindig is lelki bűneiket kellett legyőzniük.

A bűn veszedelmessége abban rejlik, hogy önmagából táplálkozik. A ma megkötött kis morális kompromisszumok miatt másnap már jobban hajlunk a komolyabb, nagyobb erkölcsi kompromisszumokra.

Többször hallottam már szociológusokat, orvosokat arról beszélni, hogy mennyi ember él olyan defektusokkal, amelyek közveszélyesek, nem gyógyíthatók, és a legegyszerűbb megoldás az volna, ha ezek az emberek nem lennének közöttünk. És azt is sokan mondják, hogy a gyerekükért ölni is képesek lennének. Persze kérdés, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnének, hányan tennék meg valójában.

Aki sosem próbálta a rosszat, annak a jót ismerni lehetetlen.

Egy sérelem mindaddig láthatatlan marad, míg senki sem emlékszik rá, míg senki sem beszél róla nyilvánosan. A külső szemlélő számára az áldozat nem áldozat, az elkövető nem elkövető, tehát mindkét felet félreismeri, mert egyikük szenvedése, illetve a másik erőszakos tette számára láthatatlan marad. Kétszeresen is igazságtalanság történik tehát: egyszer akkor, amikor a bántalmazás megesik, másodszor pedig akkor, amikor nem vesznek róla tudomást.

Csak akkor érezhetjük át elementáris erővel, mit is jelent áldozatnak lenni, ha saját vagy embertársunk szenvedése élénken él az emlékezetünkben. Aktív cselekvésre sem leszünk képesek a gonoszsággal szemben, ha nem értjük, mit jelent áldozatául esni - mint ahogy akkor sem, ha nem vesszük észre, hogy valaki épp szenved.

A szeretet háromféleképpen fedezheti el a bűnt. Az egyik: ha nem veszi észre, vagyis ha bizonyos értelemben "vak" a bűnre. A szeretet jóindulattal tekint a másikra, és vonakodik észrevenni a bűnt, még ha az ott is van. A másik: azokat a bűnöket, amelyeket észrevesz, a szeretet vagy valamiféle enyhítő körülménnyel magyarázva, vagy a megbocsátás segítségével a csend mögé rejti. A harmadik: megakadályozza, hogy a bűn megtörténjen.

Vegyük akár a fösvénységet, a bujaságot, az irigységet, a kevélységet, a haragot - mindegyik benned rejtőzik. Ha ezeket nem kezeled megfelelően, akkor eljuttatnak téged a megfelelő bugyrokba.

Türelmetlenség, makacsság és önzés összekapcsolódik, és megszületik az erőszakosság.

Többet szenvedtünk a tétlenség bűnétől, mint a tettekétől.