Búcsúzom már tőled
Bölcsességgel telten
S bölcsességgel
Bukdosik a lelkem.

Isten veled hát! A mi elmult,
Örökre elmult: mért siratni?
Lásd, engem épen az vigasztal,
Hogy vígaszt semmi sem tud adni.

Ha valaha találkozunk még,
Fordulj el és ne nézz reám.
Közönyt erőszakolni fájóbb
A gyűlöletnél is talán.

Mint autótetőn felejtett noteszt:
elveszítettél
engem.

Mennék, ha hagynál.
Ha nem mondogatnád folyton, hogy
"magad maradtál".

Szóval ez a végleges befejezés - életének minden izgalma, forrósága, feszültsége, őrülete és vágyakozása, egyetlen veresége így tűnik el most azzal, hogy nem látja többé ezt az asszonyt -, és még az ilyen emléknek is megvan a maga sajátosan fájdalmas értéke.

Isten veled! Ma oly dal kél szívemben,
Mint boldog visszhang bús szőlőhegyen,
Mely várni fog fagyos, fehér telekben.
A szőke napra vár.
Isten veled napom, egyetlenem.

Most elköszöni kell, csendesen.
Remélni, hogy nyomot hagyok a szíveken.
Ígérd meg nekem, hogy nem felejtesz el,
hiszen a részem vagy és a szívemben mindig ott leszel.

Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és örömet szereztél nekem, köszönöm, hogy szerettél, és elfogadtad az én szeretetemet. Köszönöm az élményeket, az emlékeket, amelyeket életem végéig féltő gonddal megőrzök. És főleg köszönet illet, amiért megmutattad nekem, hogy eljön az idő, amikor elengedhetlek.

Zengjük el hát utolsó dalunkat és váljunk el!
Feledd el az éjt, ha már elmúlt az éjszaka!
Kit igyekszem ölelő karjaimba zárni?
Álmokat sohasem lehet fogságban tartani!
Mohó kezeim az ürességet szorítják szívemre és ez megsebzi keblemet!

Ha elmegyek is, veled maradok; erre csupán a szeretet képes.

Bámulok a távozó hajó után.
Nem ugorhatok a tengerbe, szép a világ.
Nem sírhatok, hisz férfi vagyok.

Ne terítsetek.
Ne bontsatok ágyat. Csak
búcsúzni jöttem.

Aki elment, kicsit mindig meghal azoknak, akiket hátrahagyott.

A találkozás mécsese hosszan ég; búcsúzáskor egy pillanat alatt kialszik.