Búcsúzom, zöld mezők, boldog ligetek,
Hol örömöt lelnek a nyájak,
Hol bárányok legelnek, néma csönd remeg,
S ragyognak az angyallábak,
Osztva láthatatlan áldást,
S vigadalmat folyvást,
Minden virágra és rügyre,
Minden szunnyadó kebelre.
Nehéz a búcsú,
Ha nem lesz már kitárt kar.
Fájó a búcsú,
Szeretettől szakasztó.
Sokáig szól a búcsú,
Halál haláláig.
De veled marad az elveszített.
Gyöngédsége erősség.
Derűje magasztosság.
Tisztessége tisztaság.
Az elveszítettet megleled.
Ha most tavasz van, és elmúlik, és aztán megint lesz újra tavasz, akkor azok, akik szeretik egymást, mégis el kell válniuk, szóval akkor azoknak is találkozniuk kell újra, ha egyszer minden lehetséges az életben.
Ha meghalok, addig sírj mindennap a sírom felett, míg a földből előbújik egy csíra, akkor öntözd a könnyeiddel, hogy addig nőjön, míg gyönyörű fává terebélyesedik, és gyökerei átölelik a testemet.
Isten veled, leány,
Hosszú időre tán...
Ki tudja, látlak e,
E végső csók után...
Ereszd csókodba hát
egészen lelkedet,
Hogy lelkeddel vegyem
Te szent emlékedet.