Egy olyan mezőnyben, ahol egymást érik az ajánlatok, gyakran képtelenség egy bizonyos termékről a saját érdemei alapján ítéletet alkotni. Ezért inkább kérdezünk, figyelünk, meghallgatunk másokat. És bízunk abban, hogy releváns információkkal támogatják a döntésünket. A megsúgott tippek terelnek minket a megfelelő irányba, ami igencsak megnyugtató érzés. Egy bestseller megvétele amolyan biztonságos, társadalmilag megerősített döntés. Következésképpen a tömeggel menetelünk, méghozzá a kiválasztott néhány könyv, dal, étterem és kütyü irányába, miközben minden más eltűnik a porban, amit a csizmánk sarka ver fel.

A magántulajdon bűnös önzés, tulajdonképpen nem egyéb, mint lopás, mert valójában Isten a világot minden ember számára egyformán teremtette, s ezáltal az egész emberiség együttesen bírja a világot, minden közös, és senkinek sincsen joga, hogy magának tulajdonítson el bármit is, egyedül.

Minél kevesebb dolog van a birtokomban, annál gazdagabb vagyok.

A vásárlással voksolunk, és a mindennapi döntéseinknek súlya van. Rajtunk múlik, hogy ártunk vagy jobbá tesszük a társadalmunkat.

Ha nem vásárlunk, úgy érezzük, kilógunk a sorból, alkalmatlanok vagyunk, és úgy általában gáz, amit csinálunk. Ezek az érzések arra ösztönöznek, hogy megadjuk magunkat a csábításnak, és kielégítsük a vélt szükségleteinket. Befolyásolhatóságunk irányítása óriási hatással lehet nem pusztán a fogyasztásunkra, de a boldogságunkra is. Elégedj meg azzal, amivel már rendelkezel!

Ha kevesebb dologgal élsz együtt, nem fosztod meg magad semmitől, inkább gazdagabbá teszed az életed.

Ne félj az elengedéstől: koncentrálj a hasznokra, ami abból fog származni, hogy kevesebbel is megelégszel!

Csak azokat a tárgyakat tartsd meg, amiket tényleg szeretsz, és válj meg azoktól, amiket sose vettél volna meg saját magadnak! Emlékezz: te legyél az (és ne egy barát, egy rokon vagy egy sikeres marketingkampány mögötti elme), aki meghatározza, mi lesz családi emléktárgy!

Nem az teszi érdekessé az életet, hogy mi van a tulajdonodban, hanem az, hogy milyen élményeket gyűjtesz.

A pénz és a drága cucc annál fontosabb, minél nagyobb az úgynevezett érzelmi nélkülözés vagy érzelmi depriváció. Ha csak a 37 500 forintos sportcipő "jó", és a gyerek kétségbeesetten-erőszakosan tiltakozik a 6900 forintos ellen, akkor gyanakodhatunk, hogy valami baj van ezen a téren. Ilyenkor a tárgyak világa, a fogyasztás vigasztaló-szórakoztató (helyettesítő) szerepet játszik, és persze mindig csak pillanatnyilag hatékony, hiszen az igény, ami megbújik mögötte, ezen a módon kielégíthetetlen!

A felnőttek, akik bolhapiacokon archeológust játszva megpróbálják felfedezni gyermekkoruk tárgyait, a társasjátékokat, a műanyag katonákat, és rábukkannak egy-egy leletre, iszonyúan boldogok. A szemét relikviává válik, a kacat felértékelődik. Nosztalgikus érzéseket táplálunk az olyan holmik iránt, amelyeket valamikor egyszerűen szemétre hajítottunk. Hogy miért? Mert félünk evolválódni. Fejlődni. Felnőni. Változni. Lefogyni. Félünk attól, hogy újra felfedezzük és átértékeljük önmagunkat. Hogy alkalmazkodjunk környezetünkhöz.

A munkamánia legtöbbször abból a kényszeres szükségletből fakad, hogy minél többünk legyen: több pénz, autó, nagyobb elismerés vagy előléptetés. Pedig ezek sosem segítenek ki maradéktalanul.

Az egyiknek tulajdona a másiknak nincsetlensége.

A magabiztosságnak belülről kellene fakadnia, a szívünk legmélyéről, nem pedig kívülről, az általunk birtokolt dolgok mennyiségéből.

Sóvárgás, forró vágy tölti el a szívet, de ha végre elnyertük azt, amiért ezernyi gonddal-bajjal küzdöttünk meg, ez a vágy hamarosan halálos-hideg közönnyé dermed, s mint ócska játékszert hajítjuk el megszerzett javainkat.