Mindenki egy adag tisztasággal jött világra, amely eleve arra rendeltetett, hogy beszennyezze a társas érintkezés, e bűntény az emberi magány ellen. Hisz még a lehetetlent is megtennénk, nehogy önmagunknak szenteljük magunkat. Felebarátunk korántsem a végzetet, inkább a bukás kísértését képviseli. Nem tudva kezünket tisztának és szívünket romlatlannak megőrizni, idegen izzadságokkal mocskoljuk be magunkat, és mivel szomjazzuk az undorítót és kedveljük a bűzt, a közfelkiáltás sarában hempergünk. Amikor aztán szenteltvízzé vált tengerekről álmodoznánk, túl késő már beléjük mártózni, túlságosan elmélyült romlottságunk nem engedi, hogy ússzunk bennük: magányunkat végigdúlta a világ; mások belénk mart nyomai kitörölhetetlenek.