A zene olyan játék, ami az emberi megismerés folyamatát példázza.

Azt tanítják, a zenének van határa, de ember, a művészetnek viszont nincs határa.

Ahol az érdekek azonosak, a zenekari tagok képzettsége azonos szintű, és mindenki becsüli a többiek munkáját - ott ismeretlenek a komoly problémák.

A zene végtelenül fontos az emberi életben. Olyan helyen érint meg minket, ahol semmi más.

Ha a zene megérint, teljesen mindegy, hogy milyen stílusban játsszák.

A zene az a titkos nyelv, melyen a fák, az állatok és az emberek egykor, a boldog ősidőkben, beszéltek egymással, ez az a nyelv, melyen a költők beszélnek, ezt halljuk egyre jobban, egyre gyakrabban, nemcsak az erdőkben, réteken és tengerparton, hanem akkor is, ha regényt vagy színdarabot veszünk a kezünkbe. Mindenből zene árad, mindent ezen a mágikus ősnyelven keresztül értünk csak meg.

A zene nyelvét - függetlenül attól, hogy ki milyen nyelven beszél, hol született vagy milyen kultúrából származik - mindenki megérti, hisz ritmusokból és hangokból áll, amik mindenkiből emóciókat váltanak ki. Így egy csodás közvetítő eszköze egy üzenetnek.

A koncerthez nem csak a zene, hanem egyfajta, a zenével való együttélésnek a produkciója is hozzátartozik.

Jó pár haszontalanabb dolog van a világon, amire az ember az életét fecsérelhetné, mint a zene.

A zongora billentyűi feketék és fehérek, mégis milliónyi színt képesek megjeleníteni az elménkben.

A szavak nem mindig képesek elvégezni azt a munkát, amelyre szükségünk van. Zene kell ott, ahol a szavak kudarcot vallanak.

Minél halkabb a muzsika, annál többen figyelnek rá...

Kétféle könnyűzenészként nehéz megöregedni: egyfelől popzenészként, mert az mindig ikon a fiataloknak. Másfelől metálzenészként, mert azért nagypapaként ott izmozni a fecskefarkú gitárral már nem az igazi. Ezt a két műfajt tehát érdemes elkerülni, ha nem akarsz ciki lenni idős korodban.

Nem baj, ha felismerhető egy zenekar a stílusáról, csak ne merevedjen be teljesen, mert akkor egy idő után úgy érezzük, hogy statisztává válunk a saját várunkban. Ezért kell időről időre fölrobbantani a falakat.

A zene költői állapot. Ugyanakkor a zene nagy fegyelem is. Szerkezet, összhang, amitől ha eltérünk, összeomlik. Egyszerre kinyit, a hisztériáig felhevít, ugyanakkor fegyelmez.