Valamikor régen minden más volt. Régen az embereknek volt otthonuk, voltak szüleik, és mindenki iskolába járt. Városokban bővelkedtek az országok, és az országoknak volt vezetőjük. Az emberek kalandból vagy pihenésképpen utaztak, nem a túlélés miatt. De mire én felnőttem, a nagyvilág beteg viccé vált. Elképesztő, milyen gyorsan szabadeséssé tud válni egy megcsúszás, a szabadesés pedig pokollá, ahol úgy éltünk, mint a szellemek egy kísértetvilágban.

Mi van, ha létezik egy másik világ, amelynek más a nyelve? Mi van, ha lehet másképp látni, hallani, érezni? Még sosem éreztetek semmit onnan, legbelülről? Sosem villant fel semmi a szemetek előtt? Nem szólalt meg egy hang a fejetekben? Még ha nem is voltatok benne biztosak, a tudás nem dobogtatta meg akkor is a szíveteket?

A világ öntörvényű és bonyolult, inkább lehetőség, mint bizonyosság.

Ha az emberiség nem gondolkozik azon, miért nincsenek társai a világűrben, akkor mi érdekelje?

Felesleges optimista illúziókban ringatni magunkat: most egy korszak végén járunk. Nyugaton évszázadokon át különféle folyamatok bomlasztották - eleinte alig érzékelhetően, majd földcsuszamlásszerű gyorsasággal - az emberek normális és legitim intézményeit, elferdítve a létre, cselekvésre, megismerésre és küzdelemre vonatkozó emelkedettebb szemléletet. Ráadásul ezt a szédítő gyorsaságú zuhanó mozgást "haladásnak" nevezték. Mindenki a "haladás" himnuszát zengte, és azzal áltatta magát, hogy ez a civilizáció - az anyag és a gépek civilizációja - a par excellence civilizáció, az egész világtörténelem előre elrendelt célja. Egészen addig, amíg ennek az egész folyamatnak a végletes következményei rá nem döbbentettek némelyeket az újjászületés szükségességére.

A világ lassan, de biztosan megváltozik majd. A Teremtő nem.

A változást nem lehet megállítani. Minden véget ér, amit ismerünk. Nem afelől kell dönteni, hogyan szálljunk szembe vele, hanem hogy hogyan éljük túl.

A világ édesség és fájdalom.

Az égbolt nem lenne olyan fényes a csillagai nélkül.

A kezdetek előtt nem volt semmi: se föld, se menny, se csillagok, se égbolt, csak a formátlan-alaktalan ködvilág és a szakadatlanul égő tűzvilág.

A világ egy lapos korong, körülötte tenger.

Egy világ addig nem igazi világ, amíg lakatlan.

Senki el nem hiszi, hogy a világ milyen gazdag, ha éveken át gyakorolja, hogyan unhat rá.

A téridő, a test és a lelek létezésének e kényszerű dimenziója, csupán a szellem mozgásszerkezetének leképezése. Labirintus, amiben bolyongani érdemes és kell.

Az emberi agy úgy van felépítve, hogy egyszerűen nem tudunk elképzelni kettőnél több dimenziós görbült tereket - ilyeneket csak matematikai módszerrel tudunk leírni. És láss csodát, Einsteinnek igaza volt - világegyetemünk valóban görbült, sőt még tágul is. Ez a matematika ereje.