Annyi jeles és derék dolog van egyidejűleg a világon, mégsem találkoznak össze.

Még soha nem láttam elégedetlen fákat. Úgy markolják a földet, mintha szeretnék, és bár szilárdan rögzülnek benne, ugyanúgy kedvükre utaznak bárhová, ahogy mi, emberek. Minden széllel eljutnak bármely irányba, olyan messzire, akárcsak mi, velünk utaznak a Nap körül a világűrön át naponta vagy kétmillió mérföldet, ki tudja, milyen sebesen és milyen messzire!

Eleinte nem tudtam rájönni, hogy miért vagyok, de most már azt hiszem, azért, hogy kikutassam ennek a csodálatos világnak a titkait, hogy boldog legyek és hálát adjak a Teremtőnek azért, mert létrehozta. Azt hiszem, még sokat kell tanulnom.

A végső határ mindig feltüzelte az ember képzeletét, de mi élünk először olyan korban, amikor az emberiség valóra váltotta az álmot, és kilépett a világűrbe; a jövő útján megtett egy millimétert a végtelen felé.

Nagy a kísértés, hogy úgy gondoljunk űrbeli vállalkozásainkra, mint egy békésen együttműködő emberiség közös jövendőjére, ám a hatalomért való versengés eleinte minden bizonnyal folytatódni fog az űrben is.

Amikor végül megindulunk a csillagok felé, a kihívások olyan hatalmasak lesznek, hogy talán már nem oroszokként, amerikaiakként vagy kínaiakként, hanem az egész emberiség képviselőiként fogunk útra kelni. Addig azonban - noha a Föld gravitációját már legyőztük - még foglyai vagyunk saját gondolkodásmódunknak, a másik iránti gyanakvásunknak és az erőforrásokért való versengés szellemének. Még nagyon sokat kell fejlődnünk és alakulnunk.

A világ egy bolondokháza, és nincs ezzel semmi baj, mert mindig is az volt, és mindig is az lesz.

Világméretekben gondolkodva, az elvándorlás a túlélés egyetlen módja.

Minden faj végzete, hogy egyszer eltűnjék az univerzum halálkohó-ürességében. A pusztulást megelőzően azonban az összes intelligensnek nevezhető létforma oly naggyá válik, mint az univerzum maga.

Univerzumunk születése után 13,8 milliárd évvel öntudatra ébredt. Világegyetemünk apró, tudattal rendelkező részei kis kék bolygójukról teleszkópokkal pásztázták a kozmoszt, és újra meg újra felfedezték, hogy minden ismert létező valami jóval hatalmasabb dolog parányi része csupán. Egy naprendszerhez, egy galaxishoz és az univerzumhoz tartoznak, amelynek több száz milliárd egyéb galaxisa bonyolult mintázatba rendeződik, amelyeket kisebb csoportok, csillaghalmazok és szuperhalmazok alkotnak. Ezek az öntudatos csillaglesők ugyan sok mindenben nem értenek egyet, abban azonban teljes a konszenzus, hogy ezek a galaxisok lenyűgözően gyönyörűek.

Ha nem fejlesztjük tovább a technológiánkat, akkor nem az lesz a kérdés, hogy kihal-e az emberiség, hanem csak az, hogy miként: aszteroida, szupervulkán-kitörés, az öregedő Nap heve vagy valamilyen más csapás okozza-e a vesztünket.

Az ipari forradalom óta úgy bántunk a világgal, mint egy hotelszobával, amelyben mi vagyunk a rocksztárok.

Amíg nem szokunk le arról, hogy eldobáljuk a rakétákat és az űrjárműveket, az űr nem lesz igazán a miénk.

Mire jó a napoknak, bolygóknak és holdaknak, csillagoknak és tejutaknak, üstökösöknek és ködfoltoknak, lett és leendő világoknak e kavargása, ha nem arra, hogy a boldog ember önfeledten örüljön a létének?

A világ nem csak az, amit látunk, hanem az is, amit gondolunk.