Süvítnek napjaink, a forró s őrtüzek,
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.
Kimondott szavaid széttörtek, ezer betűvé hulltak szét,
A levegőbe nyúlva kaptam utánuk, de szétfújta mindet a szél.
A veszteségek okozta kín jobban a húsunkba vág, mint amennyire az ugyanakkora nyereség megörvendeztet.
Siratom elmúlt éveim, mikor csak
halandó dolgok gyönyörét akartam,
s holott szárnyam volt, nem szálltam magasban,
hogy nem silány példát adnék a kornak.
A világon csak egy bolondság van. Ha az ember előtt teli pohár áll s nem issza ki.
Az emberek egyszerűen nem tudják, hogy milyen boldogok. Addig, amíg el nem veszik tőlük ezt a boldogságot.
Most majd apránként siratok el mindent,
ami eltűnt veled.
Kezdem magammal.
Mindenki veszít néha. Nem kapja meg, amit akar. Barátai, szerettei távoznak. Megbán korábbi döntéseket. Igyekszik, ahogy bír, mégis kudarcot vall. Nem a vesztés számít. Hanem a módja. Hogy mit kezd a vereségével.
Ha szeretsz valakit, nem bírod elviselni a gondolatot, hogy elveszítheted.
Néha végül nyereségnek bizonyul az, amit veszteségnek tekintünk, néha a nyereségről derül ki, hogy veszteség.
Hölgyeim és Uraim, akik ugyan nem művelői a tudománynak, azonban akikkel a tudomány nevében fellépő személyek elhitették, hogy a világ, amelyben élünk, nem Isten műve, hanem az anyag önszerveződésének terméke, tudják meg, hogy Önöket becsapták. Visszaéltek tudatlanságukkal és jóhiszeműségükkel. Önök ezért nem felelősek, hiszen a csalást csak nehezen lehet felfedezni. Azonban azt, akit becsapnak, noha nem felelős, veszteség éri. Önöket is veszteség érte, amikor bezárult Önök előtt egy csodálatos világ kapuja.
Vannak normális órák és vannak béna órák, amikor az idő lelassul és elfolyik, amikor az élet - az igazi élet - csak közvetetten van jelen.
Nem hiszem, hogy az ember valaha is kitöltheti az elveszett dolgok üres helyét. Nem hiszem, hogy a hiányzó részek újból belénk illenének, ha egyszer már hiányoztak.
Az emberek annyit jönnek-mennek a világban, hogy a dolgaik gyakran elvesznek.
Nincs kikötő.
Nem az sem álom, sem halál;
A halni látszó él.
Szülőházad,
Tavaszidőd barátjai,
Öregember és ifjú lány,
Napi munkád s jutalma
Eltűnnek mind,
Mesévé mállnak,
Megköthetetlenek.