Ugyan a világ számára csak egy vagy a sok közül, de nekem te vagy maga a világ.

Te vagy életem legnagyobb adrenalinlökete. A legnagyobb borzongás. A legvadabb utazás. Te vagy az, akire mindig vágytam, és minden, amiről azt gondoltam, hogy meg sem érdemlem. Kivételes vagy. Gyönyörű. Az enyém vagy. És szeretlek.

Mert te voltál az első, akiért
testem és lelkem egyszerre megért,
hogy ezer íz és ezer édesség
pezsgése, lángja hajtott tefeléd.

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.

Most jöttem igazán rá, a nagy számadás napjaiban, tulajdonképp sohase csináltam mást, mint ő. Tulipánokat és rozmaringokat hímezgettem, csak ő drága tűvel, én olcsó tollal, és szolgálómestere voltam szegény nemzetemnek, hol apró örömöket, hol apró szomorúságokat jelentgetve nekik, de mindig olyan tiszta szívvel és becsületes szándékkal, mint az apám, s azért szíveltek úgy az emberek, mint az apámat. Kedves barátaim, ígérem önöknek, hogy akármi szándéka van velem az Istennek, az utolsó lélegzetvételemig az maradok, aki voltam.

Mióta magát szeretem, hőn, azóta nem érzek én sem éhséget, sem szomjúságot. Csak szerelmet.

Én az akarok lenni, aminek Maga akar engem.

Szeretlek, mert úgy tudsz tündökölni,
mint napsugár a nyári rét füvén.
Szeretlek, mert más vagy, mint a többi,
vagy legalábbis másnak látlak én.

Mindenkinek szüksége van arra, hogy néha odabújjon valakihez, és megmutassa a legsérülékenyebb arcát. Szeretném, ha egy nap az a valaki én lennék neked.

Szemed csillogó mély tükrén
Forró szívem vergődik szegény
Megbolondít engem egészen
Ez a fény.

Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak!
Magosában, hosszában s széltében szeretlek.
A térnek, hova lelkem elér, ha száll s felkél
a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad.
Szeretlek halk vágyában a köznapoknak,
mikor a nap ragyog s a gyertya ég.
Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel,
bánatom erejével, gyermekkorom hitével.

Az emberi testben száztrillió sejt van. És az én testem minden egyes sejtje szeret téged. A sejtjeink sorban elhalnak, és újak születnek helyettük, nekem pedig minden egyes sejtem még jobban szeret, mint a régiek. Ezért szeretlek minden áldott napon jobban, mint egy nappal korábban. Ez tudományos tény. Miután meghalok, elégetik a testemet, a hamvaimat magával viszi a szél, és szétteríti a földön, ott leszek a fákban és a csillagokban. Akkor majd mindenki, aki belélegzi azt a levegőt, látja az abból a földből növő virágokat, vagy felnéz azokra a csillagokra, emlékezni fog rád, és szeretni fog téged, mert én annyira szeretlek.

Téged így is szeretlek. Vakmerően, az első pillanattól fogva, hogy megismertelek. Sosem számoltam a következményekkel. Meggyőztem magamat, hogy de igen, számolok velük, mert te is úgy akarod, úgyhogy próbálkoztam, de valójában nem törődtem vele, mi lesz. Jobban akarlak téged, mint jónak lenni. Jobban akarlak, mint bármi mást az életben valaha.

Kívánlak, igen. De máshogy. Kívánom a hangod selymét, mint egy kis csengettyűt hallani, mely mély megnyugvást hoz. Kívánom a mosolyod, a félszavas megértéseidet, a közelséged. A titkodat, a lelked ajtaját.

Az vagy nekem, mint szívnek a dobbanás, mint testnek a lélegzet, és mint léleknek a fény.