Én nem tudom, mit is mondjak neked,
és nem tudom, hogy jó-e veled,
csak érzem azt, hogy kellesz talán,
mert jobb az úgy, mint a kínzó magány.

Sok minden történt velem. És mégis, ha válaszolnom kellene a kérdésre, hogy mi volt a legjobb, legszebb az életben, ami eddig történt velem, egyértelmű lenne a válasz. Mert a legjobb, legszebb, ami történhetett velem, az nem esemény. Nem valami, hanem valaki. Akinél szebb és jobb nem történhetett volna velem. Te vagy.

Költöztem... de nem úgy, ahogy általában költözik az ember. Nem tervezgettem hónapokig, nem keresgéltem új lakhelyet, nem gyűjtögettem a költözéshez szükséges pénzt. Nem csomagoltam, nem hívtam bútorszállítót, a költözéshez nem kellett segítség. Mert nem házba költöztem, nem lakásba. Egy sokkal szebb, csodásabb helyre. Ahová mindig vágytam. Álmaim otthonába. Hazaköltöztem. Beléd költöztem. A szavaimmal. Szavaimban a lelkemmel. Lelkemben az érzéseimmel.

Élhetek... levegő nélkül egy-két percig, víz nélkül talán három-négy napig. Élelem nélkül még tovább, akár harminc, negyven napig. Fény nélkül pedig évekig is. Létezhetek. Nélkülük. Egy kis időre mind nélkülözhető. Mindegyik lételem. De van mégis egy, ami nélkül egy pillanatot sem élhetek. Aki nélkül nem. Már nem. Nélküled.

Ha választhatnék egy jobb élet és az enyém között... akkor is ezt választanám. Mert amit mások jobb életnek hisznek, az csak látszólag jobb. És tűnhet az enyém rossznak, mégsem adnám semmiért. Mert nincs jobb élet annál, amiben te ott vagy.

Csak érted és miattad vágyom örök életre. Mert egy véges élet kevés ahhoz, hogy mindent neked adjak. Minden szeretetemet, ami bennem él irántad, amit te ébresztettél szívemben. Mert ez a szeretet végtelen.

Hogyan mondhatnám el neked? Hasonlatokban? Ezerszer megfogalmazott, leírt mondatokban? Bárhogyan is szeretném, mindig egy mondat jut eszembe. Egy mondat, ami ráadásul mégsem igaz. Mert azt mondanám, hogy "Jobban szeretlek, mint az életemet". De ez nem igaz. Nem lehet igaz. Nem szerethetlek jobban az életemnél. Csak éppen annyira. Mert az Életem te vagy.

A világ hatalmas, lehetőségekkel teli. Amíg élek, bármit megtehetek, bármit kipróbálhatok, bármit megélhetek. Megmászhatom akár a Mount Everestet, áthajózhatok óceánokat, bejárhatom a világot, de akár az űrbe is eljuthatok. Vagy ülhetek csendben egy szobában, ábrándozva mások valóságán. Bármit lehet. Építhetek házat, tanulhatok zenét, írhatok könyveket, festhetek képeket, faraghatok szobrokat. Vagy kifekhetek a fűbe a csillagos ég alá, és élvezhetem az éjszaka csendjét. A döntés az enyém. Igen, bármit lehet az életben. Csak élni nem. Nélküled.

Boldog vagyok, mert szívemen a zárat
csak Ön nyithatja, mindkét kulcs kezében,
s ha kell, tovább hajózom bármi szélben,
mert Ön mit ád, számomra drága minden.

Síromig szeretlek én, azontúl mindörökké,
Kérlek higgy nekem, te vagy az életem,
Ha nem leszel az enyém, hidd el, meghalok én,
Érzem, tudod, érzem.

Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvöz légy, én fejedelmem!

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel,
hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt;
lázongva tiszteli bizalmad
a meggyávult, lomha, nagy állat.

Ha hívsz, nem mondom azt neked, hogy mindennap egy kicsit belehalok a hiányodba. Nem mondom, mennyire várom már, hogy lássalak. Nem mondom, hogy bárcsak már itt lennél. Sőt azt sem, hogy minden áldott este a könnyeimmel küszködöm, mert olyan ez, mintha egy darabot téptek volna ki belőlem.

A sorsom, hogy érted éljek!
Eldobnék mindent, csupán, hogy érezd:
Áldott a végzet; szenvedni érted!