Engem nem úgy neveltek, hogy higgyek az ördögben vagy a pokol létezésében. Szerintem bántalmazásnak minősül ilyesmivel ijesztgetni egy gyermeket, elhitetni vele, hogy a pokolban fog égni, ha valamit rosszul csinál. Soha nem nevelném így a gyermekemet.
Azt kérdezni: "Mi az életem értelme, ha nem létezik Isten?", olyan, mintha azt kérdeznéd: "Ha nincs rabszolgatartó, akkor kinek a rabszolgája legyek?".
Kegyelmes Isten, kinek kezében
életemet adtam,
Viseld gondomot, vezérld utamot,
mert csak rád maradtam.
Az emberek meg lennének lepve, ha tudnák, hogy ezen a világon mi mindent köszönhetünk az imádságnak.
Nem él meg ott a vallás, ahol a nélkül is megél a remény.
Ha valaki olyan nehéz helyzetbe kerül, amelyből a logika törvényei szerint nincs kiút, állítsd neki, hogy van Isten. Azonnal elhiszi.
A keresztény és a pogány kultúrának több közös értéke volt, mint bármelyiküknek a kereszténység utáni korral. Azokat, akik másféle isteneket imádnak, nem választja el olyan óriási szakadék egymástól, mint bármelyikőjüket azoktól, akik semmit sem imádnak.
A posztkeresztény ember nem pogány; ennyi erővel azt is hihetnénk, hogy a férjes asszony visszanyeri szüzességét, ha elválik. A posztkeresztény el van vágva a keresztény múlttól, és ezért a pogány múlttól még inkább.
Ki lehet-e merni a tengert egy teáscsészével? Akik megismerték Istent, tudni fogják, miről beszélek; mások, úgy tapasztalom, sem végighallgatni nem bírnak, sem megérteni.
Nekem az imádság pillanata azt jelenti, vagy inkább az az előfeltétele, hogy tudatában vagyok - újból ráébredek -, hogy az úgynevezett "valódi világ" és a "valódi énem" nagyon messze vannak a teljes valóságtól. Amíg ebben a testben vagyok, nem hagyhatom el a színpadot, sem a színfalak mögé nem mehetek, és a zenekari árokban sem ülhetek le; de emlékezhetek arra, hogy nyilvánvaló énem - ez a bohóc vagy ez a hős - színpadi sminkje alatt bújik meg valódi személyem, akinek van élete a színpadon kívül is.
Nagyon rendjén van az, hogy ha valaki hisz valamiben, akkor egy követendő rítust is köt hozzá. Így nem kell folyton ellenőrizni, hogy helyesek-e a részletek, hisz-e valójában, mert a rítusok átsegítik a hétköznapi kételyeken.
A valláshoz nem tartozás épp olyan tiszteletet és elismerést igényel, mint ha valaki vallásos.
Gyakran mondták: "A vallás szükséges a népnek." Szerintem még szükségesebb azok számára, akik uralkodnak efelett.
Nehéz nem hinni semmiben. Viszont van-e hit, amely nem vakhithez vezet?
A vallás tabunak számított, senki sem mert viccelődni vele. Pedig hát igazi aranybánya, nem igaz? Szerintem mindent szabad, sőt kell is piszkálni, hogy lássuk, lehet-e rajta nevetni.