Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
Végy egy darab agyagot,
Nedvesítsd meg, lapogasd meg,
S formáld ki belőle tenmagad és engemet.
Aztán törd, zúzd össze a két kis szobrot,
S tégy egy kis vizet hozzá.
Formáld újra a te képedre, meg az enyémre.
Akkor az én agyagomban van egy kevés belőled,
A te agyagodban van egy kevés belőlem.
Semmi sem választ el bennünket többé.
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Lehet, hogy túl korai, lehet, hogy túl késő, de most én is ki akarom mondani, ahogy te is kimondtad: szeretlek. Nem muszáj elhinned, lehet, hogy butaság, és az is lehet, hogy csak képzelődöm.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
Szeretem a földet, amelyre lép, a levegőt, amelyet beszív, és mindent, amihez hozzáér, mindent, amit mond. Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen.
