A zarándokutakat gyakran a spirituális életút fizikai megfelelőjének tekintik. Mind a kettőhöz egészen különleges hozzáállásra van szükség. Aki elindul rajtuk, az gondosan felkészül, és megfogadja, hogy semmilyen körülmények között sem adja fel. Elengedhetetlen a bátorság, hogy leküzdjük az út során felbukkanó akadályokat.
A szállodák emlékezetes helyek. Érdekes, de annál jobban emlékszünk rájuk, minél rosszabbak.
Rohan velem vigan
Füstölgő gyorsvonat,
Gond, bú, amennyi van,
Mögöttem elmarad.
A tenger az alternatívok és az önjelölt zsenik birodalma. Nem nagy veszteség, ha mindörökre eltűnnek. Egy könnycseppet sem érdemelnek.
Az út maga sokkal fontosabb, mint az, ami útnak indított.
Lehet a szólóvitorlázást úgy kezelni, hogy magány, de lehet úgy is, hogy totális béke és csönd.
A valódi utazók bejárják az egész világot és hihetetlen kalandokat élnek át. A legtöbb úton lévő azonban csak turista, aki azt hiszi, hogy bejárta a világot és hihetetlen kalandokat élt át. Kicsi a különbség. A két állapot közötti határ átlépése azonban, mint minden, az első lépéssel kezdődik.
Eljön a perc, amikor az ember felismeri, hogy nincs értelme tovább vándorolni. Akárhova megyünk, magunkat úgyis magunkkal visszük.
Aki túl gyorsan utazik, az elszalaszthat mindent, amiért útra kelt.
Az utazás egyik előnye, hogy egy idő múltán felismerjük: akárhová menjünk is, az emberek olyan nagyon nem különböznek egymástól.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Nekünk magyaroknak nem csekély hibánk az, hogy rohanvást szoktunk utazni. A futó ember pedig nem lát semmit, nem hall semmit, nem érez semmit. Csak az álló ember, a nyugodtlelkű és nyugodtszemű, az az öterejű fölfogó, aki az öt érzék képességeivel a tudásának birtokába szedi az utazásban eléje forduló kincseket.
Más a nézés, meg más a látás. Nézni mindegyike tud. Látni nem. S bizony az utazók közül nem mindig az tér a tapasztalatok legtöbb kincsével haza, aki a távolból leghamarabb megmondta, hogy a toronyóra mennyi időt mutat, hanem sokszor az a vaksi utitárs, amelyik szemüveg nélkül még az ajtón is alig tud kimenni.
Mindig jólesik a lelkemnek, mikor fiatal embereket látok úton, akár vasúton, akár országúton. Ezek azért utaznak, hogy lássanak. Föl vannak szerelve földképpel, messzelátóval, kalauzkönyvvel, jegyzőkönyvvel s a szemükben az élet szeretete mosolyog. De vajjon van-e köztük csak egy is, akit akár a szülők, akár a mesterek megtanítottak volna látni?
Két hely között az idő a legnagyobb távolság.