A logika sosem hazudik.

Egy értelmes lény, aki minden adott pillanatban ismerné az összes, a Természetet elevenen tartó erőt és a benne lévő lények kölcsönös helyzetét, ha elég hatalmas értelemmel bírna, hogy adatait elemzésnek vesse alá, képes lenne egyetlen formulába sűríteni az univerzum legnagyobb testjeitől egészen a legkönnyebb atomokig mindennek a mozgását: egy ilyen értelmes lény számára semmi sem volna bizonytalan, és a jövő éppúgy, mint a múlt, jelen volna szemei előtt.

A tudomány fejlődését gyakran azt tartja vissza, hogy az emberek valamit lehetetlennek tartanak.

A Világegyetem, amelyben élünk, összefüggő, minden mindennel kölcsönhatásban van. Lehetetlen, hogy a természetről két elméletünk legyen, melyek különböző jelenségeket úgy magyaráznak meg, mintha semmi közük sem lenne egymáshoz.

Bármi is lesz a kísérletek eredménye, semmi sem változtathatja meg a legalapvetőbb és legfontosabb igazságot, amire a tudomány tanít bennünket: lehet bármilyen ragyogó az elméletünk, lehet benne bármennyi szép összefüggés – ha ellentmond a megfigyelési tapasztalatoknak, akkor helytelen.

Mindegyik tudományos forradalom elkerülhetetlenné tette, hogy a közösség elvesse a hagyományos tudományos elméletet egy vele összeegyeztethetetlen másik kedvéért, következésképpen mindegyik megváltoztatta a tudományos vizsgálódás számára hozzáférhető kérdések körét és azokat a kritériumokat, amelyek alapján a szakma eldönti, hogy mi tekinthető értelmes problémának és mi jogos problémamegoldásnak. Mindegyik úgy átalakította a tudományos képzelőerőt, hogy azt kell mondanunk: maga a tudományos munka színterét képező világ alakult át.

Amit kísérlet mond, hitelesebb minden érvelésnél: a tények elpusztíthatják az érveket, de fordítva nem lehetséges.

Az új paradigma alapgondolatát szinte mindig igen fiatal vagy olyan ember találja ki, aki egészen kezdőnek számít azon a tudományterületen, amelynek paradigmáját megváltoztatja.

Egy matematikailag szép elmélet nagyobb valószínűséggel igaz, mint egy ronda, ami egyezik némi kísérleti eredménnyel.

A matematika úgy viszonyul a természethez, mint Sherlock Holmes a bizonyítékhoz.

Minden tudós egyetért abban, hogy egy olyan kérdés - bármely kérdés, lehet filozófiai, vagy másmilyen - amelyet nem lehet olyan formában megfogalmazni, hogy azt kísérleti úton tesztelni lehessen (vagy egyszerűbben fogalmazva, amelyet nem lehet úgy megfogalmazni, hogy: mi lesz, ha ezt megteszem?), az nem tekinthető tudományosnak; az kívül esik a tudomány tartományán.

A tudományos fogalmazványok mindegyike valahol az abszolút téves és abszolút igaz közötti felosztásos skálán helyezkedik el, de sohasem annak valamelyik végén.

Az egyik napon meg vagyok róla győződve, hogy létezik egy bizonyos típusú szimmetria, amelyben mindenki hisz, másnap viszont igyekszem rájönni annak következményeire, hogy mégsem létezik, és akkor engemet kivéve mindenki bolond. De jó tudósoknál megvan az a szokatlan dolog, hogy ha bármit csinálnak is, mialatt azt végzik, ők sosem olyan biztosak önmagukban, mint amilyenek mások szoktak lenni. Ők tudnak folyamatos kételyben élni, azt gondolva, hogy "lehet, hogy ez így van", mialatt azon dolgoznak, és egész idő alatt tudják, hogy "lehet, hogy ez így van". Sok ember ezt nehezen viseli el; azt gondolják, ez közönyt vagy ridegséget jelent. Ez nem ridegség! Ez sokkal mélyebb és melegebb megértést jelez, és azt jelenti, hogy az ember áshat olyan helyen, ahol ideiglenesen meg van győződve arról, hogy ott megtalálja a keresett feleletet, és amikor valaki arra jár és azt mondja: "Látta már, hogy odaát mi jött elő?", akkor felnéz, és azt mondja: "A mindenit! Rossz helyen ások!" És ilyen eset mindig előfordul.

Szükséges, hogy megtanuljuk mind a múlt elfogadását, mind az elvetését, olyasféle mérlegelés alapján, amely jelentékeny szakértelmet kíván. Valamennyi tárgy közül egyedül a tudomány foglalja magában azt a tanítást, hogy a megelőző generációk legnagyobb tanítóinak tévedhetetlenségébe vetett hit nagy veszélyt jelent.

A tudósnak egy csomó tapasztalata van a tudatlansággal, a kétellyel és a bizonytalansággal kapcsolatban, és azt hiszem, hogy ennek a tapasztalatnak igen nagy jelentősége van. Amikor egy tudós nem találja meg a problémával kapcsolatos feleletet, akkor tudatlan. Ha némi sejtése van arról, hogy mi lesz az eredmény, akkor bizonytalan. És ha állatian biztos abban, hogy mi lesz az eredmény, akkor még némi kételye marad. Kiemelkedő fontosságúnak találtuk, hogy a haladás érdekében el kell ismernünk a tudatlanságot, és helyet kell hagynunk a kétely számára is. A tudományos ismeret olyan állítások halmaza, amelyeknek bizonyossága különböző fokú - némelyek nagyon bizonytalanok, mások közelítőleg biztosak, és egy sem abszolút biztos.