Idegen ország a múlt, ott mindent másképp csinálnak.

Majd hogyha rólunk olvasol
néhány sort a történelemben,
hogy mi volt itt; dús földek és
ezer vihar meg áradás -

Egy felfoghatatlan évszázad végén találjuk magunkat, melynek technikai vívmányai, háborúi és katasztrófái nem csak a szemünket nyitották fel, hanem rákényszerítettek bennünk a látásra is. Nem, ez az évszázad valósággal letépte a szemhéjunkat, olyan kegyetlenül, hogy védtelenül kénytelenek legyünk felismerni az ember gonoszságra és kegyetlenségre irányuló hajlamát.

A történelem rálátást kínál a dolgokra. Megértést. Az utánunk jövő nemzedékek sokkal világosabban láthatják a mi korunkat. Persze, csak ha akarják. Visszatekintve érthetőbbé válnak még az olyan dolgok is, hogy mitől tartott két hétig, két hónapig, két évig vagy akár kétszáz évig egy háború. Az utódaink már világosabban fogják látni, hogy a döntéseink közül melyik volt a helyes, és melyik a helytelen. Amikor tombol a harc, akkor még a legjobb emberek sem mindig tudják, mi a jó és mi a rossz.

Az erkölcs pusztán a puhány középszerűeket izgatja. A történelem győztes hódítói egytől egyig magasról szartak az erkölcsre.

Minden ország legromantikusabb tájéka az, ahol a hegyek találkoznak a síksággal, az alfölddel... és éppígy a történelem legfestőibb korszakai azok, ahol egy barbár időszak durva és vad szokásait éppen megújítják.

Sosem tudja az ember, hogy egy történelmi dologban vesz részt. Azt tudtuk, hogy valami más, valami nagyon izgalmas születik.

Nemrég voltam egy történésztalálkozón, ahol valaki azt mondta, hogy a visszaemlékezéseknek nincs tudományos értékük. Ezt csak részben tudom elfogadni. Ha másra nem, arra jók, hogy provokáljanak és további kutatásra ösztönözzenek bennünket.

Csak az lehet jó történetíró, akinek a múlthoz, amiről ír, köze van. Akinek a tárgyalt múlt egy kicsit saját története. Végeredményben két megbízható történetírói műfaj van: a memoár és a - levelezés.

A történelem alapvető igazságtalansága, hogy nem lehet megkérdezni azokat, akikről írunk: ők mit gondolnak arról, amit állítunk.

A történelem már csak így működik. Minden okok és okozatok láncolata, meg persze általában egy nagy rakás szerencse is belejátszik a dolgok alakulásába.

A történelem sosem unalmas, vagy legalábbis nem marad az túl sokáig.

A korabeli történész soha nem tud olyan hiteles történelmet írni, mint a későbbi emberöltők történészei. Ez ugyanis a valódi perspektíva megszerzésétől függ, így látják csak tulajdonképpeni arányaikban a tényeket. Mint minden más, ez is relativitás kérdése, ha nevén akarja nevezni a dolgot.

Minden évtized megtermeli a maga témáit, a kutatónak alkalmazkodnia kell ezekhez.

Az emberiség történetét inkább folyamatos korrekciók láncolatának tekinteném. Botlások, hibák, mellékutak, szakadékok. Eddig megúsztuk. Lehetett javítani. Alkudozni. Új és új szövetségeket koldulni. Eddig valahogy mindig átcsúsztunk a pótvizsgán.