Fájdalmas, önkínzó, komor lelkiállapotoktól csupán a természet szemlélete és a külvilág iránti őszinte érdeklődés útján menekedhet és szabadulhat meg az ember. A természettel való legáltalánosabb ismeretség, bármely oldalról eredjen is, a tevékeny beavatkozás, legyen az akár a kertészé, akár a földművelőé, a vadászé vagy a bányászé, elvon bennünket önmagunktól; a szellemi erők valóságos, igaz jelenségekre irányulása fokról fokra a legnagyobb kielégülést, megvilágosodást és okulást nyújtja.

A magányosság érzésének elviselésében - öreg és fiatal korban egyaránt - az egyik legértékesebb menedéket a természet közelsége adja. Aki beágyazva érzi magát a keletkezés, az élet, az elmúlás nagy összefüggéseibe, annak nem kell félnie a magánytól, az öregedéstől, az élet küzdelmeitől, az elmúlástól.

Amint múlnak az órák, a nap folyton ablakot cserél.

A természet mindig túljár az ember eszén.

A nappalok mind rövidebbek,
Jön a tél csendesen,
Átokvert lélek, fagyos szélvész
Sír a kéményeken,
Ökör, szamár, ló összebújva,
A széllel versenyt ordít,
Az ember búsan gondba mélyed,
S a tűz mellé huzódik.

Az erdők szuperorganizmusok, vagyis hasonló képződmények, mint például egy hangyaboly.

Mindegyik fa magában küzd, a következmény pedig az lesz, hogy nagy különbségek keletkeznek produktivitásukban. Akadnak egyes példányok, amelyek vadul fotoszintetizálnak, és csak úgy bugyog bennük a cukor. Ezáltal erőteljesebben növekednek, jó formában vannak, mégsem élnek különösebben sokáig. Egy fa ugyanis csak annyira lehet jól, amennyire az őt körülvevő erdő is jól van. Ott azonban sok vesztes is áll.

A természet szigorú tanár. Aki nem elővigyázatos és nem alkalmazkodik, annak szenvednie kell.

Sem a fűnek, sem a fiatal fáknak nincs ínyére, ha a tehenek vagy az őzek lakmároznak belőlük. Mindegy, hogy egy farkas tép-e szét egy vaddisznót, vagy egy szarvas legel-e le egy tölgyfamagoncot - mindkét eset fájdalommal és pusztulással jár.

A sokféleség az őserdő biztosítéka.

Az egyik fotoszintézist végez, a másik élőlényeket fogyaszt. Nagy különbségek végső soron már csak az időtartamban vannak, amely alatt az információfeldolgozás megvalósul és cselekedetté válik. De vajon a lassú lények eleve csekélyebb értékűek a gyorsaknál? Olykor-olykor feltámad bennem a gyanú, hogy ha vitathatatlanul leszögeznénk, mennyi mindenben hasonlítanak a növények az állatokhoz, akkor nyomban nagyobb figyelem illetné meg a fákat és más növényeket is.

Teljesen mindegy, hogy a fahasábot kis organizmusok bomlasztják-e fel gáz formájú összetevőire, vagy otthonunkban a kályha veszi-e át ezt a szerepet. Csakhogy ennyire egyszerűen azért az erdő sem működik. Valójában az erdő C02-porszívó, amely a levegőnek ezt az alkotóelemét folyamatosan kiszűri és elraktározza. Igaz ugyan, hogy ennek egy része a fa halála után valóban visszajut az légkörbe, de a többi, nem kis mennyiség, tartósan az ökoszisztémában marad.

Az egyik legvégső fék a saját genetika: aki túl mohó és túl sokat vesz el, anélkül, hogy adna, az önmagát fosztja meg saját élete alapjától, és kihal.

Ha egy magas, sötét erdőben mászkálunk, az olyan, mintha egy áruházban lennénk. Az erdő ugyanis telis-tele van mindenféle finomsággal, legalábbis az állatok, a gombák és a baktériumok szempontjából.

Késő nyáron egyedülálló hangulat lengi be az erdőket. Élénkzöldjüket a koronák elmosódott sárgászöldre cserélik. Úgy fest, mintha egyre több fa fáradna el, és várná elcsigázottan egy kimerítő idény végét. Csakúgy, mint minálunk, embereknél egy dolgos nap után, eljön a jól megérdemelt pihenés ideje.