Az egyéni gondolkodás a kollektívában egyes-egyedül termékeny vitában, kulturált vitatkozásban termelheti meg a maga gyümölcsét, hozamát.
Régi igazság: nem a törvényhozás a fontos, hanem a közigazgatás: a végrehajtás.
Bárki, akinek volt már dolga az adóhatósággal, az oktatási rendszerrel vagy bármilyen összetett bürokráciával, tudja, hogy az igazság csupán csekély jelentőséggel bír. Sokkal fontosabb, mi van az adatlapunkra írva.
Minden hivatal neve valójában ugyanazt takarja: a gépezet akaratát.
A XXI. századi élet legfontosabb ténye az, hogy az emberek hackelhető állatok lettek. Ha elég adatod van és elég a számítási kapacitásod, akkor meghackelheted az embereket és jobban megértheted őket, mint ők értik saját magukat. Megjósolhatod a döntéseiket, manipulálhatod a vágyaikat és bármit eladhatsz nekik, amit csak akarsz, legyen az politikus vagy árucikk. Ez azt jelenti, hogy az adat válik a legfontosabb erőforrássá a világon.
Néhány nacionalista abban bízik, hogy a világ sok zárt, de barátságos erődítményből áll. Minden nemzeti erődítmény megőrzi majd a saját érdekeit és identitását, de az erődök ennek ellenére képesek lesznek békésen kereskedni és együttműködni. Nem lesz bevándorlás, multikulturalizmus, globális elit - ahogy globális háború sem. A probléma ezzel az elképzeléssel az, hogy a védett erődök ritkán barátságosak. A múltban minden próbálkozás, amely felosztotta volna a világot jól elválasztott nemzetekre, háborúba és népirtásba torkollt.
A rossz hirdetés akár csökkentheti is a termék forgalmát.
Ha egy diktátor hisz egy elméletben, akkor szinte lehetetlen megváltoztatni az ország politikáját, még akkor is, ha az az elmélet csődöt mond, mert senki nem mer nemet mondani a diktátornak. Egy demokráciában viszont nagyon könnyű valami mást kipróbálni, ha egy elmélet nem működik.
Szavaztunk, vezetőket választottunk - elbűvölő férfiakat és nőket, fehér mosolyú, mézesmázos nyelvű politikusokat, és a kezükbe adtuk összes reményünket és félelmünket abban a hitben, hogy erős kezek az övéik, hiszen olyan erős volt a kézfogásuk. És mindig, mindig csalódtunk bennük. Esélyünk se volt, hogy ne csalódjunk - emberek voltak, és azok voltunk mi is.
A régi világból csak valami homályos kép maradt az emlékezet peremén. Múltbéli életünk halovány benyomásai úgy élnek bennünk tovább, mint fantomvégtagok. A civilizáció maradványait felismerjük (épületeket, autókat, úgy általában az egészet), de semmi személyes nincs bennük. Nincs történetünk. Csak úgy itt vagyunk.
A temetés nem halál, mint ahogy a keresztelő nem születés, és a házasság nem egyesülés. Mindhárom csupán nehézkes eljárás, mellyel a társadalomnak csak túl korán vagy túl későn sikerül nyilvántartásba vennie az ember gyors mozgását.
Minden kísérlet a modern társadalom jellegének meghatározására olyan, mintha a kaméleon színét akarnánk meghatározni. Az egyetlen jellemző, amelyben biztosak lehetünk, a szakadatlan változás.
Az univerzumban sehol sincsenek istenek, nemzetek, pénz, emberi jogok, törvények vagy igazság, csakis az emberi lények közös képzeletében.
Az etikák története szomorú mese gyönyörű ideálokról, amelyeknek senki sem bírt megfelelni. A legtöbb keresztény nem utánozta Krisztust, a buddhisták nem tudták követni Buddhát, és Konfuciusz komolyan kiakadt volna a legtöbb konfuciánustól. A legtöbb mai ember ellenben képes sikeresen megfelelni a kapitalista-konzumerista értékrendnek. Ez az etika olyan feltételekhez köti a Paradicsomba jutást, hogy a gazdagok maradjanak kapzsik, és minél nagyobb tőkét akkumuláljanak, a tömegek pedig engedjenek szabad utat vágyaiknak és szenvedélyeiknek - és vásároljanak egyre többet. Ez az első vallás a történelemben, amelynek a követői ténylegesen meg is teszik, amit kér tőlük. De honnan tudjuk, hogy cserébe tényleg megkapjuk a Paradicsomot? Hát láttuk a tévében...
Egy új ételnek a felfedezése többel járul az emberi nem sorsának javulásához, mint ha a tudomány egy új csillagot fedez fel.