Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod.

Ebben az irigykedő kultúrában a karácsony egy különösen érzékeny időszak, sokszor inkább emlékeztet egy versenyre vagy egy vetélkedőre, semmint egy meghitt ünnepre.

Nem lehet az embereket belelökni valamibe csak azért, mert mi türelmetlenek vagyunk azzal kapcsolatban, hogy a világnak most azonnal változni kell.

Ha az ember bármilyen közösségnek a tagja, akkor akarva-akaratlanul mindig képviselni fogja őket.

Egy jóléti társadalomban mindig megvan annak a veszélye, hogy nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek is hinni kezdenek a Mikulásban.

Társadalmi tünet, hogy nem számít az ember, ha már nincs hatalma. Hajlamosak vagyunk elhagyni az embereinket, az értékeinket.

A kormánynak nincs szüksége ügyes emberekre; ügyes embereknek ötleteik vannak, az ötletek zavart okoznak; a kormánynak olyan emberek kellenek, akik szeretetreméltóak és tapintatosak s akikről föl lehet tételezni, hogy nem lőnek bakot.

A kádári, az állam emlőin csüngő néplélek számára nagyon fontos, hogy minden ingyen legyen, mert nekünk az a jó. Mindegy, milyen, csak kapjuk ingyen. Az így szoktatott alattvaló a magasabb minőségért sem gondolja úgy, hogy megéri fizetni, a központilag kapott ellátmánnyal úgy van, hogy az olyan, amilyen, legfeljebb hőbörög, de nem érzi magát igazi ügyfélnek, aki joggal vár el minőséget. Ebből a pozícióból nem nagy a mozgástér: ha a jobb, hatékonyabb állami ellátásért több adót, járulékot vagy ne adj’ isten vizitdíjat kellene fizetni, azt elutasítja a többség - persze azért is, mert nem hiszi már el, hogy a befizetett összeget tényleg rá költenék.

Vannak dolgok, amelyeket nem mindenki engedhet meg magának. Van, aki kocsival jár, másnak csak a sétálásra futja. A boltban az egyik vásárló olasz karácsonyi mazsolás kuglóffal zsonglőrködik a pénztár előtt, nem kevésbé szimpatikus embertársa pedig két nyavalyás zsömlére számolgatja az aprópénzét. Az ilyen társadalmi különbségeknek normális ember nem örül, de tisztában vagyunk vele, és nem úgy kell küzdeni ellene, hogy eltakarjuk őket, mint egyszeri autópálya-építő a szegénynegyedet fallal, hanem úgy, hogy teszünk a szegénység ellen. Mármint nem feltétlenül "mi", hanem elsősorban az ország vezetői.

Mindenkinek azt kívánom, hogy éljünk egy olyan világban, ahol nem számít bátorságnak az, hogy kiálljunk a menekültekért, kiálljunk azokért, akik bajban vannak, akik egy háború elől menekülnek, ahol nem számít bátorságnak az, hogy felvállaljuk magunkat, az, hogy kiállunk, és elmondjuk azt, hogyha bántanak minket, és hogy legyetek ti azok, és legyünk mi, akik meg merik törni ezt az íratlan normát.

Elegem van a demokráciából. A demokráciában az emberek szavaznak a polgármesterekre. Én inkább egy olyan várost szeretnék, ahol én választom ki a polgárokat.

Az első cigarettát egy bárban próbáltam ki, csak olyan "Hmmm... kipróbálom. Egy szál nem okoz semmi problémát, nem fogok rászokni."-módon. De aztán elkezdesz lejmolni. "Kaphatok egy szálat? Nem veszek egy egész dobozzal, nem vagyok szenvedélybeteg..." Aztán egy idő után már napi 10 szálat kunyerálsz. Végül jön valami nehéz, komplikált vagy stresszes dolog, megveszed az első dobozt, és véged. Utána már csak arról szól a dolog, hogyan tudnál leszokni.

A modern gazdaságnak folyamatos és végtelen növekedésre van szüksége a fennmaradáshoz. Ha a növekedés leáll, a gazdaság nem vesz fel valami kényelmes egyensúlyi helyzetet, hanem darabjaira hullik.

Egy eszme hibáit gyakran csak akkor vesszük észre, ha már közel jár ahhoz, hogy valóra váljon.

Hallottam, azt mondják, minket nem hívott senki. Nem látnak szívesen. A bajainkat vigyük inkább máshová. De én anyád hangját hallom a tengerárban, s azt súgja a fülembe: "Ó, ha látták volna, kedvesem! Csak a felét annak, amit te. Ha látták volna! Biztosan jóindulatúbbak lennének."