Ürül a lélek a síráskor
ürül a bánattól
ürül a magánytól
ürül a gyásztól
ürül az elfojtástól
ezért hát sírjatok
sírjatok születéskor
sírjatok halálkor
sírjatok mindig
ha szerelmet láttok.
El sem gondolná az ember, hogy a gondolatok mennyi léha irányban ágaznak ki, s milyen messziről levezethető csatornákon buggyan ki az első csöpp a szerelemből.
Magában egy férfi csak valaminek a fele.
A jó emberek könnyen beleszeretnek egy szép szempárba, kitárják karjukat ama kellemetes személy felé, akinek arcából rájuk ragyog az az említett szempár, kört vonnak a bájos lény köré, s ez a kör egyre jobban szűkül, míg végül jegygyűrűvé zsugorodik, amit aztán a kedves ujjára húznak.
Épen olly kevessé áll hatalmunkban szerelmesnek lenni vagy nem, valamint nem lehet az éhségnek és szomjuságnak tetszésünk szerint parancsolni.
A szerelemnek nincs lelkiismerete. A szerelem nem ismer jót vagy rosszat. Olyan érzelem, amit nem tudsz lerázni magadról, ami a lelkedig hatol, és nem lehet elsöpörni.
A szerelem hatalmának le kellene győzni a hatalom szerelmét.
A szerelmesek úgy találják meg az utat egymásba, mint a vakok. Mindegy, mennyi időt töltöttek külön, azonnal megismerik a másik testének illatát, formáját, tapintását, és rálelnek az útra. Semmit sem kell újratanulni.
Mikor szerelmes vagy, az olyan, mintha a boldogság honában járnál. A felhők fölött lebegsz. Szeretetet érzel, akárhová mész.
A szerelem olyan, mint a kanyaró, kell, hogy keresztülessünk rajta. De csak egyszer.
Minden szerelem első, legalább is az ember azt hiszi, hogy az első.
Száz módja is van, hogy valaki szerelembe essen.
El lehet-e titkolni a szerelmet?
Lehet észre nem venni?
Félreérteni?
Rosszkor találkozni?
Későn. Korán.
Vagy a titok léte: nem-lét?
Hány ember kell egy szerelemhez?
És hány ahhoz, hogy egy történet legyen?
A szerelem ezernyi arcot ölthet.
Ha találsz valakit, akit úgy érzel, egy életen át tudnál szeretni, akkor ragaszkodj hozzá. Ha annyira szerencsés vagy, hogy viszontszeret, akkor védd meg mindentől.