A rajtnál mindannyian egyenlők vagyunk. Nem lehet különbséget tenni az emberek között az alapján, amit korábban elértek, mert csak az lehet a mérvadó, amit most képesek bizonyítani.

Amikor felülmúlod a példaképeidet, és a saját bálványoddá válsz, a sport elveszíti a varázsát. A példaképek arra szolgálnak, hogy kijelöljék az utat, és megmutassák a célt, amiért küzdened és dolgoznod kell. Amikor mindezt elérted, és már csak egyetlen ember van, akit felülmúlhatsz, és akiben megmutatkozhatsz, és az az egyvalaki te magad vagy, nos, az azt jelenti, hogy semmit sem értettél meg.

Az elme olykor furcsa játékokat űz velünk. Kitörli a fájdalmas emlékeket, és saját jóllétünk érdekében csak az euforikus pillanatokat őrzi meg. Az edzésekkel is ez történik: felidézed az előző évet, és csak arra a napra emlékszel, amit lenyűgöző eredménnyel és jó érzésekkel zártál. Csak az a hét marad meg benned, amikor képes voltál napi hat órát nagyon gyors tempóban végigfutni. Sohasem jutnak eszedbe a napok, amikor szenvedtél.

Meg kell tudni különböztetni a küzdelem miatt érzett fájdalmat attól az érzéstől, amikor a testem azt kéri, álljak meg, mert különben még súlyosabb következményekkel kell számolnia. Az a gond, hogy az ilyen pillanatokban teret nyer a fájdalom, és a gondolatok egy másik síkra helyezkednek, hogy elterelődjenek. Egy olyan helyre, ahol nincsenek színek, ahol minden fekete és fehér, élet vagy halál.

Felesleges idegeskednem ahhoz, hogy véghezvigyek valamit, amiben jó vagyok. Hiszen rengeteget edzek, évente csaknem háromszázhatvan napot felkészüléssel töltök. Olyan ez, mint amikor egy péknek remeg a lába az izgalomtól, mert azt a feladatot kapta, hogy süssön egy különleges kenyeret. A kenyér az kenyér, és a péktől függő tényezők függvényében sikerülhet jól is, meg rosszul is, a recept azonban mindig ugyanaz lesz, nem számít, hogy hétfő van vagy vasárnap.

A győzelemből csak keveset tanulhatsz. A vereségből viszont mindent.

A korlátok nem a testünkben rejlenek. Sebességünket, erőnket természetesen a testünk határozza meg, de az igazi korlátok, amelyek eldöntik, hogy feladjuk vagy folytatjuk a küzdelmet, amelyek lehetővé teszik álmaink megvalósítását, függetlenek a testünktől. Csupán az elménkén, a motiváción múlnak, azon, hogy mennyire akarjuk az álmainkat valóra váltani.

A célszalag, amit átszakítunk, nem az, amit az önkéntesek tartanak, hanem az, amit álmainkban felállítottunk.

Mit jelent győzni? Mi az igazi győzelem? Mi az, amitől a célvonal átlépésekor libabőrös leszek, olyan, mintha lebegnék, nem bírom visszatartani a könnyeimet, fel akarok kiáltani, és egyszerre szeretnék elfutni és a földre roskadni? Mitől érzem mindezt ezen a buborékon belül? Az igazi győzelem nem a célszalag átszakítása, nem az, amikor megpillantom a nevem az eredményjelző táblán, nem az, amikor fellépek a dobogó legfelső fokára. Ezektől nem kezd az ember lába remegni a félelemtől, az érzelmektől. A győzelem, az igazi győzelem az, ami mindannyiunkban ott van legbelül. Amikor a felkészülés és a befektetett munka ellenére sem hisszük el, hogy sikerülni fog, és aztán mégis sikerül. Mert úgy tűnik, hogy a sok gondolkodás, tervezés és számolás, a hosszú edzések során hiába mondogatjuk magunknak, hogy képesek vagyunk rá, tudatalattink valahogy mégis kétkedik, azt súgja, hogy lehetetlen, hogy túl szép lenne, túl csodálatos, túl hihetetlen ahhoz, hogy megvalósuljon. Hogy célkitűzésünk puszta álom. És amikor áthaladunk a célvonalon, amikor hátranézünk, és látjuk, hogy mégis igaz, itt állunk hús-vér valónkban, az álom valóra vált - ilyenkor érti meg az ember, hogy ez a valódi győzelem.

A verseny az egész élet, és a célvonal elérésével lezárul. Ami utána következik, az nem létezik, egyetlen célunk csupán az lehet, hogy minél előbb elérjük azt a pillanatot. Nincs értelme azon gondolkodni, milyen következménye lehet az erőfeszítésnek, hogy milyen sérüléseket szedhetünk össze, mert a stopper leállásával minden megszűnik. Az élet, amit létrehoztunk, véget ér, hogy aztán egy következőt keressünk.

Minden futónak megvan a saját természetes stílusa, melyet követnie és tökéletesítenie kell. Van, aki rövid, van, aki hosszú lépésekkel fut. Van, aki felemelt fejjel, van, aki előrehajolva. Van, aki tartalékol, és van, aki az első pillanatban támadásba lendül. Nincs olyan technika, amelyik mindenkinek ideális, de mindenki megtalálhatja a számára ideális technikát.

A futás ugyanolyan művészet, mint a festészet vagy a zeneszerzés. Egy mestermű létrehozásához négy alapfogalommal kell tisztában lenni. Ezek a technika, a gyakorlás, a tehetség és az inspiráció. Mindezeknek dinamikus egyensúlyban kell lenniük.

A győzelem íze magával ragad, függővé tesz, mint valami kábítószer, az ember szeretné újra meg újra átélni, és nem tehet semmit, muszáj újra nekikezdeni a folyamatnak, hogy hónapok, talán évek múlva ismét érezhesse azt a néhány pillanatot, a rendkívüli erőt és érzelmi törékenységet, a feltörő boldogságot.

A kudarc problémát jelent a sportban, de néha a siker is lehet probléma.

Amikor a verseny és a győzelem olyannyira fontossá válik, veszélyes dolog számunkra tehetségesnek lenni, mert így az életünk kiegyensúlyozatlan lesz. Ha valamilyen sportot túlságosan is versenyszellemben űzünk, ez gyakran egész életre szóló sérülésekhez vezet.