Ifju virág volt, mit se tudott a lét viharáról,
S máris törve pihen, s törve sir érte szivünk.
Több szánakozóra talált,
mint irigyre e sír lakója:
szenvedett százszor is halált,
míg ledőlt végső nyugovóra.
Eltemette mélyen a lektor.

Vigasztalt: - "Feltámadunk egykor!"

Örök béke poraira!

Deleatur soraira.
A harcot, melyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés.
Mindegy, mi voltam: voltam az ami,

Egy hang voltam az Isten énekében

És kár lett volna el nem hangzani.
Természeten s törvényein az éj sötétje ült.
Isten szólt: - Legyen Newton! - S mindenre fény derült.