Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Üzte vad láz régen,
Megölte gyász, szégyen;
Mostoha világnak
Árvája, - de már csak
A béke övé.

Im, egy boldogtalan
Élet után
Itt fekszik oktalan
Ez a leány!

A fekete földben feketén
súlyos titokként fekszem én.

Síromnál sírva meg ne állj!
Nem vagyok ott, nincs is halál.

Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.

Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.

Hogy újra légy,
csak egy szó kellene,
s olyan szó nincs.

Egy élő embert tudj szeretni,
s addig hagyd a holtakat.

Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,
És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal.
Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:
Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.

Ne szánj meg éltem szűnte után, útas!
Ne szánj! nyugalmam felzavaró szavat
Ne mondj felettem, kinjaimnak
Vélem egyűtt temetése itt lett.

Kedveseink! álmodjatok édes, szép siri álmot,
Őrt áll itt szeliden, s nem feled a szeretet.

Megrontott tested már búsan rejti a mély sír,
Ám emléked örök kincse szivünk vigasza.

Mint a szelíd tavaszalkony, olyan volt ifju halálod,
S gyász örök éje borult ránk a bus alkony után.