Egy tájba lépek ki, ahová a másik nem követhet.
De azért még változatlanul itt vagyok köztetek.
Sőt, még csak most kezdődik minden.

Jézus tanítványa voltam
Gyermekekhez lehajoltam
A szívemhez felemeltem
Szeretetre így neveltem.

Itt nyugosznak ők szelíden,
Béke, üdvösség velük,
Megpihenve, tiszta hitben
Él tovább is szellemük.

A halálnak éjszakája vissza őt nem adja már,
Mert a sírok éjszakája át nem léphető határ.
Lengjen hát sírodon béke,
Bárha dűljön a világ,
Semmiségek éjjelébe
Jó barátid hű emléke
Halhatatlan mécsvilág.

Ó, állj meg itt, s gondolj rám, idegen! Voltam én is, mint te, oly eleven. S leszel te is halott, mint én vagyok. Készülj: vár rád a sír s az angyalok.

A test elragadtatott a földről; nem úgy mindaz, ami reá emlékeztet.

Egy hangszer voltam Isten kezében,
ki játszott rajtam néhány dallamot.
Aztán eldobott és elhagyott,
de fölöttem ragyognak a csillagok.

Végre nem butulok tovább!

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam.
Elszállt az álom és a láz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
és nem emel, és nem aláz.

Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt harminchat évig, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány lapot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csíra
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hangjaira!
Ámen.

Megölte Ámor fegyvere,
Most itt nyugszik e hant alatt.
François Villon a neve,
És szegény kisdiák maradt.
Nem szerzett vagyont ezalatt,
Hisz odaadta mindenét,
Kenyeret, asztalt, kosarat,
Mondj egy imát, az Istenért.

Nem volt rossz, sem jó,
Csak ember, fáradt,
Várt, várt és nem lelt
Soha csodákat.

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.

Szívük megpihenni tér ott lent a mélyben,
Lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben.

Csak egyet álmodsz, és jövök,
A földön itt mi sem örök,
S melletted leszek újra én.