A cselekvés maga volt az élet, még akkor is, ha halállal végződött.
Fekszel, sírodon fű nő,
a fű közt szöcske szökdel;
féreg bajlódik sarló-
ívü szemöldököddel.
Mind azt súgja, pedig se hall, se lát,
minden kő: "Emlékezz rám, jó barát!"
Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.
A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.
Krisztusra kérlek, jó barát,
Itt nyugvó porom ki ne ásd!
Légy áldott, ki e köveket óvod,
S átkozott, te, ki bolygatod csontom.
Halálig mindent kibírunk úgyis, kár volt annyira félteni magad!
Nem az hal meg, kit eltemetnek, az hal meg, kit már nem emlegetnek.
Éltem ötven évet holtan,
öt percig ha boldog voltam.
Szép volt baltám, szép a nyele,
Rútul széjjel vágtak vele.
Aki pusztulásunk szánja, szavunk hallva majd megért:
Odaadtuk a mi Mánkat a ti Holnapotokért.
Egykor az egeket mértem, most árnyát a földnek.
Az ég felé tört a szellem, itt a test árnya pihen.
Egy lángot adok, ápold, add tovább.
Az élet rövid béke s hosszu harc
És a halál rövid harc s hosszu béke.
Meghalok én tízszer, százszor,
Nem félek én a haláltól.
De rakhatsz rám hegyet, hatot:
Míg magyar van: feltámadok.