Gyerekkorunkban megtanuljuk, hogy ha sírunk, dédelgetnek, ha szomorúak vagyunk, megvigasztalnak minket. Ha a mosolyunkkal nem érünk célt, a könnyeinkkel bizonyára sikerül.

Az embert csak a nagy Ő képes megríkatni. Csak azért vagy képes sírni, akit igazán szeretsz.

Van, amikor azért bőgök,
mert rossz voltam,
és van, amikor azért,
mert jó voltam,
de nem hiszik el.
Annyi mindenért lehet bőgni, de
olyan nehéz megmondani, hogy miért.

Mindenki szívét megindíthatja valami. A sírás oka nem feltétlenül bánat, a sajátos nehézségekből fakadó kiborulás vagy zaklatottság.

Olvastam egyszer valahol, hogy a sírásra nincsen tudományos magyarázat. A könnyek csakis a szem nedvesítésére szolgálnak. Nincs tulajdonképpeni oka annak, hogy a könnymirigyek egy érzelem utasítását követve túltermeljenek. Szerintem azért sírunk, hogy felszabadítsuk a bennünk lakozó állatot - anélkül, hogy elveszítenénk emberi mivoltunkat.

A sírás mindig jó, mert a végére elmúlik a sírás.

Nem sírtam, a szél facsarta ki a könnycseppeket a szememből, nem belülről jöttek, hanem kívülről, mintha valaki nyújtotta volna a kezét, és segített volna sírni.

Néhány dolog túl nyomorúságos ahhoz, hogy sírjunk miatta.

Az ember mindaddig nem lát tisztán, amíg könnyek tolulnak a szemébe.

Van, hogy az embernek nincs más választása, mint a sírás vagy a nevetés.

Mondd,
tudsz-e úgy sírni, hogy senki ne lássa,
és szemednek mindig mosolyogni kell.
Egy pillanatra sem fakulhat csillogása,
különben pillangó-létünk félve tűnne el.

Az érett lélek jele a sírni tudás képessége.

A sírás és a zokogás teljesen egészséges és normális reakció a fájdalom és a harag érzésére. Testünk azonban csak egy bizonyos ideig tudja elviselni a heves fájdalmakat, nem zokoghatunk állandóan, időnként nyugalomra van szükségünk.

Ha valaki sírni tud, az nagy szerencse. Az a pokoli, mikor az embernek elapadnak a könnyei, és már nem tud sírni.

Mint magányos lovast az este,
Ugy ér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szívemből,
Könnyűim csöpp csengői csengenek.