A megismételt kísérleteknek nincs túl nagy tekintélyük a pszichológiában. Jóllehet senki sem vonja kétségbe, hogy az ismétlések lényegi jelentőségűek - ha másért nem, hogy kiszűrjék a csalást és a véletleneket, illetve hogy meghatározzák az eredmények altalánosíthatóságát -, mégis a lehetetlennel határos megjelentetni őket. De nem is lehet velük babérokra törni: hallottunk már olyat, hogy valakinek egy kísérlet briliáns megismétlése fűződik a nevéhez?

A tudatalattink tartalmával nem vagyunk tisztában. Minden átok, babona egy hitrendszeren alapszik: ez így szokott működni, eddig így működött, akkor ezután is így fog. De mi tudatosak vagyunk. Ugye? Van választásunk: mi az, amit beengedünk magunkba, hogy működhessen, és mi az, amit nem.

Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.

Ha meggondoljuk, mennyi ember nem tart semmit az orvostudományokról, s ki mégis, mihelyt magát veszélyben hiszi, gyógyszertárhoz fordul, akkor látjuk, mi csekély azon befolyás, melyet úgynevezett meggyőződésünk, mely sok esetben csak kételyekből áll, cselekvéseinkre gyakorol.

A meseterápiában nem a mese gyógyít. Még egyetlen mese sem gyógyított meg senkit. Abban a változási, fejlődési folyamatban, valamint létezési és gondolkodási módban van a gyógyító erő, amit a mese elindít. A cselekvésre való hajlandóságban és képességben, amit a mese pusztán aktivizál. A rejtett lehetőségek meglátásában. Abban a világképben, amelynek alapja a gondolat, a szó és a tett egysége: azt mondjuk, amit gondolunk, és azt tesszük, amit mondunk.

Mindenki a maga sajátos módján beteg, s ezért egyéni gyógymódot igényel. Ez az oka annak, hogy a meseterápiában nem a betegségére keresünk mesét, hanem a betegséget kísérő lelkiállapotra.

Bár minden betegség más, és minden beteg másképp reagál egy adott betegségre, a betegségeknek van egy közös vonásuk: az egyensúlyi helyzetben beállt kedvezőtlen változás. Ez megtörténhet testi és lelki szinten egyaránt.

Az agy nem bír mindent megemészteni. Először csak felöklendezi a magányosan töltött időt, a veszekedéseket, a kínos pillanatokat, a szégyent, a dühöt, amit nem sikerült másokra zúdítani. Ezek visszabugyognak a felszínre, és nem hagyják az elmét lélegezni. Miközben fuldoklik, újabbak jönnek. Egyre rosszabbak. Az agy végül önként választja az őrületet.

A szorongás öntudatra ébresztett. Úgy éreztem, mintha korábban naiv együgyűséggel szemléltem volna a világot. Természetes elégedettségemben csak a felszínét láttam, míg most megnyíltak előttem félelmetes mélységei, egyszerre szédültem bele a tágasságába, és nyomasztott a szűkössége.

Minden nap csináljatok valamit, amitől féltek!

A csábításnak való ellenállás jelentős erőfeszítést és energiát igényel. Gondoljunk izomként az akaraterőre! Amikor megpillantjuk a sült csirkét vagy a csokoládés turmixot, az első, ösztönös reakciónk a "Nyami, ez kell nekem!" Ám a vágyunk legyőzéséért folytatott küzdelemben felhasználunk némi energiát. A csábítás elkerülése érdekében hozott összes döntésünk valamilyen mértékű erőfeszítéssel jár (mintha egyszer felemelnénk egy súlyzót), és ha folyamatosan használjuk, kimerítjük vele az akaraterőnket mintha újra és újra felemelnénk azt a súlyzót). Mindez azt jelenti, hogy ha egész nap nemet mondunk a csábításokra, akkor csökken a velük szembeni ellenálló képességünk - és előbb-utóbb elérkezik a pillanat, amikor megadjuk magunkat, és teletömjük a pocakunkat túrós tekerccsel, Oreo keksszel, sült krumplival vagy bármivel, amire éppen a fogunk fáj.

Minden csalogató árucikk, amely mellett elhaladunk a kirakat előtt, és nem vásároljuk meg, porrá zúzott impulzus, ami lassan és módszeresen nyirbálja az akaraterőnket - és ami valószínűbbé teszi, hogy aznap, később, engedünk majd valamilyen csábításnak.

A trauma tulajdonképpen nem az, ami történt veled, hanem a trauma az, hogy soha senkivel nem lehetett erről beszélni. Az az élmény megfagyott.

Vegyünk egy olyan egzisztenciális helyzetet, mint például a kétségbeesés vagy a stressz, medikalizáljuk, kezdjük el gyógyszeresen kezelni - és máris van egy milliárdos gyógyszerüzletünk!

A terápiában engem az érdekel, hogy azt keressük, hogyan lehet élni egy (gyakran őrült) társadalomban ép elmével.