Ne engedjük, hogy szomorú, vagy rossz gondolatok befészkelődjenek az agyunkba, mert ez van olyan veszedelmes, mintha megengednénk, hogy a vörheny kórokozó csírái bejussanak a szervezetünkbe. És ha már bejutottak, és mi hagyjuk, hogy ott is maradjanak, akkor esetleg életünk végéig sem szabadulhatunk meg tőlük.
Az ember gondolkodó lény, és a gondolatai beszéd formájában öltenek testet. Mindenkiben lakik egy belső narrátor, aki folyamatosan kommentál: képes ezt pozitív, felemelő módon tenni, de ugyanúgy lehet lehúzó, pesszimista is.
Az akció nemcsak következménye a motivációnak, de az oka is.
Elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya.
Minthogy érzéseink csupán ökölszabályokhoz igazodnak, amelyek nem minden helyzetben érvényesek, az emberi viselkedésnek szigorúan véve nincs jól definiálható célja.
Az emberek nem a replikációt hajszolják, hanem a replikáció elősegítésére kifejlődött, számukra fontos érzések (öröm, kíváncsiság, együttérzés stb.) megélését.
Azt már lassan elfogadtuk, hogy alapjában véve mindenkinek nehéz gyerekkora volt. Azt nehezebb megszokni, hogy idősödvén miért gondolunk rá egyre többet. Ebben bizonyos mértékig a pszichológusok és más lélekgyógyászok (pl. a Hellinger nyomain járó családfelállítók) is ludasok, bármely problémával fordul hozzájuk az ember, előbb-utóbb kikötünk sanyarú gyerekkorunknál. Néha úgy érzem, elég ebből. Hatvan fölött nehogy már szüleim tehessenek a gondjaimról!
Ha olyan helyzet adódik, amelyet azonnal kezelned kell, akkor cselekvésed világos, határozott és valószínűleg hatékony lesz, ha az a jelen pillanat tudatosságából fakad. Ugyanis tetted ilyenkor nem az elméd múltbeli beidegződéseiből fakadó reakció lesz, hanem a helyzetre adott intuitív válasz.
Az érzékek nem csapnak be, az ítéletalkotás az, ami félrevezet.
A túlélés az életben maradás művészete. A mentális hozzáállás éppolyan fontos, mint a fizikai erőnlét és a tudás.
Mindenkinek van egy kis apakomplexusa.
Tudod, milyenek a gyerekek. Mindig azt hiszik, hogy ami rossz, arról ők tehetnek. Azt gondolják, ha rosszul érzik magukat, akkor rosszak.
A bántalmazó általában azt érezteti az áldozatával, hogy túlságosan nagy ügyet csinál a dologból.
Aki bűntudatot érez amiatt, amit tesz, könnyen meg tud változni. Az, aki szégyelli magát, örök életében szégyenkezni fog, és ugyanúgy folytatja tovább, amit csinál.
Sokszor az ún. őrültség vagy elmezavar lényegében azt jelenti, hogy az ember emlékszik valamire, de fogalma sincs, mire, és nem is tudja, hogy emlékszik.