Ott van otthon, ahol lehajthatod a fejed.
Ott vagy otthon, ahol a szíved lakozik.
Milyennek látszik a világ annak, aki egyszerre van mindenhol és sehol?
Hogy talál az ember olyan helyre, ahol úgy érzi, felnőhet? Miben különbözik a többitől?
Onnan ismered fel, hogy többé nincs kedved tovább menni. Nem azért, mert tökéletes. Nincsenek tökéletes helyek. Olyan helyek viszont léteznek, ahol senki sem próbál ártani neked.
Ha olyan emberek fogadnak be, akik szeretettel bánnak veled - ugyanakkor természetességgel, anélkül, hogy rád kényszerítenék az akaratukat -, előfordulhat, hogy kedved támad még inkább közéjük tartozni.
A statikusságtól meghülyülhet az ember, a begyökerezettségbe bele lehet bolondulni, vannak ilyen esetek: az emberek úgy hozzáragadnak a hazai talajhoz, mint az anyamellhez, és ettől megbuggyannak. Ám az anyaföld általában csak szimbolikusan táplálja gyermekét, csemetéit, a csemeték pedig sehogy sem tudnak hozzászokni az anyaföld e szimbolikus tápláló szerepéhez, mind azt várják, hogy a haza valóban etesse őket.
Ha az ember idegenek közé kerül, az a halál; és hazajutni újra, azok közé, akik közt van mindig, mert az övé, testvérei, az az élet.
A nőket nem a csillagok érdeklik, hanem a négy fal, amely menedéket nyújt, amikor fúj a szél, a tűzhelyen rotyogó fazékra figyelnek és jól táplált, alvó gyerekek arcát ügyelik.
Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulattassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derűvel. És ültette, egyszerűen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonban kapcsolatban felgyűlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott.
Az asszony viselkedjék úgy, mint egy feleséghez illik, az otthona pedig legyen otthon. Ha máson jár az esze, ne menjen férjhez.
Luxusra nincs szükségem. Egy apró falucskából jövök. Kinek mennyi pénze van, nem számít. Belül még mindig abban a falucskában élek, csak azóta egy kicsit nagyobbacska lett.
Ifjúkorunk városai formáltak bennünket azzá, amik vagyunk, legyenek bármilyen elmaradottak is. Megvetjük őket, vagy, vesztünkre, túlságos könnyen megfeledkezünk róluk. Pedig hidd el, néha haza kell és haza is lehet látogatnunk. Nem, nem azért, hogy megtaláljuk elveszett otthonunkat, hanem, hogy emlékét szentté tegyük.
Elfogy a szándék, fölcserélt otthonok,
alatta a föld rég futóhomok,
s hová a szél hajtja, ott ver tanyát
az, aki egyszer elhagyta otthonát.
Nagyváros, nagyváros,
ne csábíts te engem,
maradok holtomig,
itt, ahol születtem!
Vágyunk az otthonosság érzetére, ahol mindenkinek joga, hogy sérelmeit és álmait, véleményét elmondhassa, s ugyanakkor kötelessége, hogy a másikat meghallgassa. Ehhez szükséges az az akarat, ami a mérleg serpenyőjének mindkét oldalát felszabadítja, s ránk bízza, a súlyt melyik oldalára helyezzük.