Ma már nem elég, ha egy férfi jó családfenntartó. Ha a nő is megkeresi a család fenntartásához szükséges pénzt, akkor a férfinak az igazságosság elve szerint ugyancsak hozzá kell járulnia az otthoni munkához.
A ház a par excellence emberi világ. A mi világunk, mert mi építettük. Emberi mértékkel mérve a ház építése az, ami legközelebb esik a világ isteni teremtéséhez. Az otthonomban én vagyok a teremtő és az úr. Én mondom azt: legyen világosság, és valóban a következő pillanatban kigyulladnak a fények. Én határozom meg a napot és az éjszakát, én tűzöm ki a csillár csillagjait ebben a mikrovilágban. Nemhiába van a háznak és szobának "mennyezete". Az én házam az én univerzumom. Az, hogy én a házamból látom a világot, és a világ nem lát engem, már-már isteni helyzet és hatalom.
A ház az ember első világa. Mielőtt "belevettetik a világba", az ember belehelyeztetik a bölcsőbe.
Sok civilizációban tekintették az épületeket, elsősorban az otthonokat és a fontosabb középületeket a világ közepének, amelyek így e központi helyüknél fogva a biztonság és a jelentőségteljesség érzésével töltötték el lakóikat.
A kert a mi saját világunk, egy általunk teremtett és általunk ellenőrzött világ. Rendezett és harmonikus univerzum, szemben a rendezetlen és diszharmonikus külső világgal. A kert egyike annak a ritka pontnak az életünkben és az univerzumban, amelyeket valóban rendben és ellenőrzésünk alatt tudunk tartani.
Mindenütt otthon lenni: ez a királyok, az örömlányok és a tolvajok kiváltsága.
Boldog az, aki otthon boldog.
Ez az egész "rend" és "kosz" dolog totális illúzió. Egyrészt, miért ne lehetne pár szem dió vagy kiszóródott bors a konyhakövön, ha egyszer néhány órán belül amúgy is elkezdek főzni ugyanúgy, ugyanott. Másrészt, mi különböztet meg egy "kosz" nevű szemcsét, mondjuk, egy "mosópor" nevű szemcsétől? Miért kellene már klórral meg savval vakarászni az otthonunkat, élére vasalnunk a nadrágjainkat, egyforma csészéket beszereznünk, összehangolnunk a bútorokat borító kárpit árnyalatát? Legfontosabb ellenérvem a mániákus rendrakás és tisztogatás ellen az, hogy mindenféle "rend-szer" szeparációt eredményez. Amikor elhatározzuk, hogy többé nem eszünk a kanapén, elválasztjuk egymástól az embereket, és "az evőknek" a konyhába kell menniük.
A férfi szobája keveset bizonyít jelleméről, s belélete történetét is ritkán árulja el. De a nőt megítélheted abból, amit lakása küszöbén belül látsz. Miként arcát a tükör, minden tárgy, melyet maga köré vont, hűn másolja le kedélyét.
Alapvető és összetett szerepe lehet az oka annak, hogy az otthon elvesztése, háborúban, földrengéskor vagy családi válságok következtében, az emberi élet egyik legnagyobb traumája. Otthonát elvesztve az ember hirtelen újra lecsupaszkodik, törékennyé s védtelenné válik egy idegen világban.
Csak figyelek, érzékelem, hogy vagyok, hogy vagyok valahol, és ez már nem jelent otthonosságot. Lenni, otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol.
Nincs abban semmi rossz, ha az ember időről időre visszatér a szülői házba. Jót tesz a léleknek.
Egy saját otthon, akármilyen szép is, messze nem old meg semmit, legfőképpen nem segít a magány enyhítésében.
Hányan kérdezték már tőlem, miért ásom el magam itt, vidéken, a Balaton partján... Néha megpróbáltam megmagyarázni a fantáziátlan agyuknak, hogy én itt, ennek a csodálatos víznek a partján érzem itthon magam. Itt igazibb a napfény, itt igazán tiszta a levegő, itt én minden reggel úgy ébredek, mint aki újjászületik. Akár ilyen gyönyörűen süt a nap, mint most, akár borús vagy sírós az idő, mindegy nekem, csak itt lehessek, és láthassam az ablakból vagy innen a tetőről ezt az én tengeremet.
Itt éltünk, mondom magamban, és boldogok voltunk. Ez a hely a miénk volt, ha rövid ideig is. Ha csak két éjszakát töltöttünk is a fedele alatt, valami itt maradt belőlünk. Semmi, ami kézzelfogható, nem egy hajtű az öltözőasztalon, sem egy aszpirines fiola vagy egy zsebkendő a párna alatt, de valami meghatározhatatlan, életünknek egy pillanata, egy gondolat, egy hangulat. Ez a ház a falaival oltalmazóan fogott körül minket. Szerettük egymást ezek között a falak között. Mindez tegnap volt. Ma pedig továbbmegyünk, mások vagyunk, mint tegnap voltunk, talán csak egy árnyalattal különbözünk tegnapi önmagunktól, de mégis mások vagyunk. Soha többé nem lehetünk azok, akik tegnap voltunk.