Egy idő múltán minden ház tükrözi lakói személyiségét.

Annyi emlék - s e kedves helyem
Mi okon most mégis idegen?
Szemem a távolba téved el,
Csalogat valami innen el...

Túl nagy egóval egy nő alkalmatlan arra, hogy otthont teremtsen - és egy férfi alkalmatlan rá, hogy hazataláljon benne.

A világhoz nem lehet ugyanarról és ugyanolyan hangon beszélni, mint az otthonhoz.

Soha nem éreztem ilyen vágyat az otthon után. Amíg messze voltam, valahogy kibírtam nélküle, de ahogy bekerültem vonzási körébe, már nem tudtam szabadulni a gondolatától.

Semmi kétség, mégiscsak ott a legjobb, ahol régtől fogva ismerik az embert, ahol természetes íze van az életnek.

Hazatérni... tudnom kellett volna, hogy sohasem lehet visszatérni. Már nem az vagyok, aki egykor voltam, ezért semmi sem olyan, amilyen volt.

Azért itthon mégis más. Ha kinézek az ablakon, nem a szürke falakat látom, hanem a fákat. Még akkor is szépek, ha csupaszok. A fák tele vannak ígérettel, azt üzenik, hogy új hajtásokat hoznak, hogy zöldbe borulnak.

E szó: otthon, úgy hangzik, mint egy szép költemény, vagy mint az esküvői harangszó, de hangja ennél is lágyabb, kedvesebb és szívhez szólóbb. Legyen az nádfödeles kunyhó vagy pompás palota, egyre megy - a szülői ház, ha még oly igénytelen is, mindig szülői ház marad, mert a föld kerekségén semmiféle hely sem hasonlítható hozzá.

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

Itt a gépezetben több homokszem is van, ha már nem nagyobb a homokszemnél is, ami akasztja a jogos élet folytonosságához szükséges lakhatást.

Az erős középvállalkozótól a szegényes, többgyermekes családanyán át, az egyetemi végzettségűtől az egyszerűbbnek vélt kétkeziig, mindenki egy láncszem az otthontalanok táborában.

Rám mosolygott, és szemében nem csak örömöt láttam. Neki helye van az életemben. Valakihez tartozik. Nem csak a boldogságot keressük. Tartozni is akarunk valahova. Mi, a szerencsés kevesek megtaláljuk gyerekkorunkban, családunk körében. De legtöbben közülünk felnőtt létünk legnagyobb részét azzal töltjük, hogy keressük azt a helyet, személyt vagy szervezetet, amelyben, amelynél úgy érezzük, fontosak vagyunk, számítunk valamit, és hogy nélkülünk valami visszafordíthatatlan történik, megakadályozhatatlan. Mindannyian érezni akarjuk, hogy minket nem lehet helyettesíteni.

Minden évben ugyanazokat a dalokat énekeljük, ugyanazokat az ételeket esszük, követjük a hagyományokat, és megosztjuk egymással azokat a dolgokat, amelyekről úgy érezzük, valahová tartozunk. És végső soron valójában mindannyian csak az otthonunkat keressük.

Egy ház nem otthon, ha a gyerekeknek és a kutyáknak tilos bemenni a nappaliszobába.