Az otthon ott van, ahol a könyveid vannak.

Ég veled, otthon! A viszontlátásra?
Látlak talán.
Minden hajónak van kikötője:
a remény.

Mennyi időt kell eltöltenünk egy helyen, amíg az otthonunknak nevezhetjük?

Ha az ember egyszer hátat tud fordítani a fészkének, akkor talán vissza se fordul többé feléje.

Az otthon az a hely, ahol az ember saját értékrendje uralkodik. Ahol magunk döntjük el, hogyan töltjük az időnket és mit kezdünk a tulajdonunkkal. Máshol nem így van.

Ha az ember otthonába betörnek, teljesen összeomlik a biztonságról alkotott illúziója. Ha már otthon sem vagyunk biztonságban, akkor sehol.

Mint a magára hagyott csikó, aki az istállóban a tehenek közé bújik, nekem is szükségem van, hogy érezzem az együvé tartozás melegét.

Ha az embernek fel kell adnia az otthonát, az elkülönülés érzése keríti hatalmába.

Születünk valahol, onnan általában elkerülünk máshová, majd továbbsodródunk. És megválaszolhatatlanná válik a kérdés: hol az otthon?

Honnan jött ajtómba hívatlan e bánat?
Még átlépem egyszer az üres szobákat,
mint ki ottfelejtett valamit, a szemnek
téveteg tüzével csöndes búcsút intek.

Hazamegyek, bárhol legyen is az, ahol szeretteim és barátaim élnek. Otthonomnak érzek minden olyan helyet, ahol szabad akaratomból egy hétnél több időt töltöttem egyhuzamban. A régi görögök úgy tartották, ott a hazánk, ahol jól megy a sorunk. Talán nekik is igazuk van.

Nem az a lényeg, hogy hová vágysz, hanem hogy honnan nem tudsz elszakadni.

Ha egy ház lakatlanná válik, rögtön beindul a romlás. Ahogy kiköltöznek belőle, már nincs, aki visszaszegeljen egy lécet, megigazítson egy elmozdult cserepet.

A dekadencia ott kezdődik, amikor valaki többet költ az otthona csinosítására, mint a védelmére.

Amikor az ember fiatalon veszíti el az otthonát, az élete azzal telik, hogy próbál újat találni helyette.