Hogy ne felejtsd el, a nyelv az, ami megőrzi az ember gyökereit.

A nyelv változik, és ha van rá mód, érdemes lépést tartani vele.

Szerelmes vagyok az olasz nyelvbe. Elgyöngülök és meghatódom tőle. Olyan dallamosan, olyan lágyan lüktet minden mondat, hogy az ember egy hajszárító használati utasítását is költőinek és édesen titokzatosnak érzékeli.

A nyelv nem kapcsolódik a valósághoz, legfeljebb a múltunkhoz.

A nemzet egy ideál. A szebbik fajtából. Az anyanyelv a legfontosabb benne, elvégre az teszi lehetővé, hogy nevükön nevezzük az érzéseinket. S ha már nevük van, és a nyelv megszólal, elmondhatjuk a jányoknak, hogy mennyire szeretjük őket. Ez a lényeg, komáim! Beszélgetünk, megértjük egymást. Ha finomítod ezt a kincset, az csiszolja a lelkedet is, hogy ne karcolja össze Isten csodálatos világát. Kár lenne érte.

Van valami az álomképekben, ami bizonyos hasonlóságot mutat a nyelvi jelekkel. Ahogy az a papírra vagy homokba rajzolt jelek sorának is sajátja lehet. Talán egy sem akad köztük, amelyikben ráismernénk valamely általunk ismert ábécé egyik egyezményes jelére, és mégis erős bennünk az érzés, hogy valamilyen nyelvet alkotnak: hogy jelentenek valamit.

Bizonyos szavaknak muszáj volna létezniük.

A nyelv csak társadalomban létezik, a társadalom viszont nem létezne nyelv nélkül.

A fogalmak, jelszavak akkor is hordozzák eredetüket, ha kiszakítva eredeti környezetükből, kifordítják, mint a malaclopót.

Ha folyékonyan akarsz beszélni egy nyelven, akkor azon a nyelven kell gondolkodnod.

Az igazi határokat a beszélt nyelvek határozzák meg.

Első ránézésre egy nyelv mindig valószínűtlen fikciónak tűnik.

Ezen a nyelven hívom a szerelmet.
Ezen a nyelven szólítom a halált.
Ezen a nyelven hallgat majd felettem a csönd.

Már életfogytig ezen a nyelven kéklik fölöttem az április, lobog a nyári dél, ezen a nyelven ég bronzzal az ősz, szikrázik a tél gyémántja. Ezen a nyelven beszélek az alkonyattal. Ez adta nekem a költőket. Juhász Gyula barkamagányát, Tóth Árpád gordonkazengésű szomorúságát, Kosztolányi latin világosságát, Pilinszky sötét mennyországát. És ez adta az idegen költőket is. Már örökre ezen a nyelven károg Poe könyörtelen madara, ezen a nyelven zúg Rimbaud hajója alatt a déltenger, s ragyog fel Rilke megszenvedett bölcsessége.

Amikor egy magyar szót beleüvöltesz egy magyar szívbe, azonnal reagál.